"George Orwell: 1984" legfontosabb részlete, amit mindenkinek ismernie kellene, hogy megértse a jelen folyamatait! + Teljes film - ALTERNATÍV HÍREK

"George Orwell: 1984" legfontosabb részlete, amit mindenkinek ismernie kellene, hogy megértse a jelen folyamatait! + Teljes film

Share This
"George Orwell: 1984" egyik legfontosabb részlete, amit mindenkinek ismernie kellene, hogy megértse a jelen folyamatait! 

A Gyűlölet Hetének hatodik napján - felvonulásokkal, szónoklatokkal, üvöltözéssel, énekszóval, zászlókkal, plakátokkal, filmekkel, viaszfigura-kiállításokkal, dobok pergésével és kürtök harsogásával, menetelő lábak dobogásával, tankok hernyótalpainak nyikorgásával, repülőgépek tömegeinek dübörgésével, ágyúk dörgésével teli hat nap után -, mikor az izgatottság a tetőfokára hágott, s az Eurázsia iránt érzett általános gyűlölet olyan őrjöngéssé fokozódott, hogy ha a tömeg a kezébe keríthette volna a kétezer eurázsiai bűnöst, akiket az ünnep utolsó napján nyilvánosan szándékoztak felakasztani, feltétlenül darabokra szaggatja őket - éppen ebben a pillanatban adták tudtul, hogy Óceánia mégsem Eurázsia ellen visel háborút, Óceánia ellenfele Keletázsia. Eurázsia szövetséges hatalom.

Azt persze nem vallották be, hogy valamilyen változás történt. Egyszerűen csak köztudomású lett, rendkívüli gyorsasággal és mindenütt egy időben, hogy az ellenség Keletázsia és nem Eurázsia. 

Winston éppen egy tömeggyűlésen vett részt London belvárosának egyik terén, mikor a dolog történt. Este volt, a fehér arcokat és vörös zászlókat harsány fény öntötte el. A téren sok ezer ember zsúfolódott össze, egy külön blokkban mintegy ezerfőnyi iskolás gyermek szorongott a Kémek egyenruhájában. Egy vörös drapériával bevont emelvényről a Belső Párt egyik szónoka hergelte a tömeget; sovány, apró emberke, aránytalanul hosszú karokkal, széles, kopasz koponyáján csak néhány vékony hajfürt lengedezett. A paprikajancsiszerű, gyűlölettől eltorzult figura egyik markával a mikrofont szorongatta, miközben másik, csontos karja végén óriásinak tűnő mancsa fenyegetően markolászta a levegőt a feje fölött. A hangszórók jóvoltából ércesen csengő hangja a kegyetlenkedések, mészárlások, deportálások, fosztogatások, rablások, fogolykínzások, a polgári lakosság ellen intézett bombatámadások, propagandahazugságok, orvtámadások, megszegett szerződések végtelen sorozatáról üvöltözött. A szónokot hallgatva szinte lehetetlenség volt állításait el nem hinni, s aztán fel nem dühödni rajtuk.

A tömeg őrjöngése szinte pillanatonként felforrt, s a szónok hangját ezer meg ezer torokból fékezhetetlenül feltörő vadállati ordítás harsogta túl. A legvadabbul az iskolás gyerekek visítottak. Körülbelül húsz perce beszélt a szónok, mikor küldönc rohant fel az emelvényre, s egy cédulát dugott a markába, A szónok kibontotta és elolvasta, anélkül, hogy félbeszakította volna a beszédét. Sem hangja, sem előadásmódja, sem mondanivalójának tartalma nem változott semmit, csupán a szavak lettek hirtelen mások. Kimondott szavak nélkül is a megértés hulláma fodrozott végig a tömegen. 

Óceánia Keletázsia ellen visel háborút! 

A következő pillanatban iszonyú kavarodás támadt. A teret díszítő zászlók és plakátok mind rosszak! Legalább a felükön nem megfelelő arcképek vannak. Ez szabotázs! Goldstein ügynökeinek a műve! Zajos közjáték következett, amelynek során a plakátokat letépték a falakról, a zászlókat összehasogatták, és rájuk tapostak. A Kémek csodálatosan dolgoztak: felmásztak a háztetőkre, és levagdosták a kéményeken lengő lobogókat. De két-három perc alatt vége volt az egésznek. A szónok, még mindig a mikrofon nyakát szorongatva, előregörbült vállal, szabad kezével a levegőt markolászva, megállás nélkül folytatta beszédét. Még egy perc, s a vasállati bosszúüvöltés ismét kitört a tömegből. A Gyűlölet pontosan úgy folyt tovább, mint azelőtt, csak a célpontja változott meg.

Visszatekintve az esetre, Winstonra különösen az gyakorolt nagy benyomást, hogy a szónok éppen mondat közben kapcsolt át egyik vonalról a másikra, s nemcsak hogy szünetet nem tartott, de még a mondatszerkezettel sem törte meg. Abban a pillanatban azonban egyéb dolgok kötötték le Winston figyelmét. A zűrzavar perceiben történt, miközben a plakátokat tépdesték le, hogy egy férfi, akinek az arcát nem láthatta, megérintette a vállát, és így szólt: - Bocsánat, azt hiszem, te ejtetted el ezt az irattáskát. - Szórakozottan, szó nélkül vette át a táskát. Tudta, hogy napokig nem lesz alkalma belenézni. Mikor a gyűlés véget ért, egyenesen az Igazság-minisztériumba ment, noha már majdnem huszonhárom óra volt. A Minisztérium egész személyzete hasonlóképpen cselekedett. A teleképeken át kiadott rendelkezésekre, amelyekkel visszahívták őket munkahelyeikre, alig volt szükség.

Óceánia Keletázsia ellen visel háborút; Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút. Öt esztendő politikai irodalmának nagy része most tökéletesen elavult.

Villámgyorsan helyesbíteni kell mindenféle tudósítást és feljegyzést, újságokat, könyveket, röpiratokat, filmeket, hanglemezeket és fényképeket. Noha semmiféle utasítást nem adtak ki, mindenki tudta, hogy az osztály vezetői azt szeretnék: egy hét múlva egyetlen célzás se maradjon sehol az Eurázsiával való háborúra vagy a Keletázsiával való szövetségre. Gyötrelmes munka volt, annál is inkább, mert a vele kapcsolatos eljárásokat nem lehetett igazi nevükön nevezni. Az irattári osztályon mindenki napi tizennyolc órát dolgozott a huszonnégyből, kétszer háromórás alvással megszakítva. Matracokat hoztak fel a pincéből és telerakták velük a folyosókat. Az ebéd, vacsora és reggeli szendvics és Győzelem-kávé volt, amelyet a kantin személyzete gördülő asztalokon hordott körbe. Winston, valahányszor abbahagyta a munkát, hogy aludjék egyet, igyekezett üresen hagyni az asztalát, s valahányszor visszabotorkált, bedagadt szemmel és fejfájósan, megint papírhengerözön borította az asztalt, mintha hó fújta volna be. A papírhengerek szinte eltemették a beszélírt, s leömlöttek a padlóra is, úgyhogy az első dolga mindig az volt, hogy rendezett oszlopokba rakta őket, s így helyet csinált magának a munkához. A legrosszabb az volt, hogy a munka egyáltalán nem volt gépies. Sok esetben csak a neveket kellett kicserélni, bizonyos részletesebb tudósításoknál azonban nagy gondra és képzelőerőre volt szükség. Egyes esetben még alapos földrajzi tudás is kellett a háborúnak a világ egyik részéből a másikba való áthelyezéséhez.

A harmadik napon már elviselhetetlenül fájt a szeme, s szinte percenként meg kellett törölnie a szemüvegét. Olyan volt ez, mint valami fárasztó fizikai munkával való kínlódás, amelyet igazság szerint nem lett volna szabad elvállalni, s amelyet mégis mindenki kínos gonddal igyekezett elvégezni. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, sohasem zavarta az a tény, hogy minden szó, amelyet a beszélírba mormol, a tintaceruzájának minden vonása megfontolt hazugság. Ő is éppoly kínos gonddal ügyelt rá, mint bárki más az osztályon, hogy a hamisítás tökéletes legyen. A hatodik nap délelőttjén a papírhengerek áradata elapadt. Mintegy félóráig semmi sem hullott ki a csőpostából; aztán jött még egy henger, aztán semmi. Mindenütt körülbelül egy időben fogyott el a munka. Titokban mély sóhaj szakadt fel mindenkiből az osztályon. Végrehajtottak egy hatalmas feladatot, amelyről még csak említést sem lehet soha tenni. Most már lehetetlenség, hogy bárki is okmányszerűen bizonyíthassa: valamikor háborút viseltek Eurázsia ellen. Tizenkét órakor váratlanul kihirdették, hogy a Minisztérium minden dolgozója szabad másnap reggelig. Winston, akinél még mindig ott volt a könyvet tartalmazó irattáska, amelyet munka közben a lába közt tartogatott, s alvás közben maga alá helyezett, hazament, megborotválkozott, s majdnem elaludt a kádban, pedig a víz alig volt langyosnál melegebb.

Ízületei szinte kéjesen csikorogtak, miközben felmászott a lépcsőn Mr. Charrington boltja fölé. Fáradt volt, de már nem volt álmos. Kinyitotta az ablakot, meggyújtotta a kis petróleumfőzőt, s föltett egy serpenyő vizet kávénak. Julia rögtön jön; addig ott van a könyv. Leült a rongyos karosszékbe, és kicsatolta az irattáska szíjait.
Súlyos, fekete kötet volt, amatőr kötésben, a fedelén se név, se cím. A nyomás is szabálytalannak látszott egy kissé. A lapok szakadozottak voltak szélükön, s könnyen szétestek, mintha a könyv sok kézen ment volna keresztül. A címlapon ez volt olvasható:

AZ OLIGARCHIKUS KOLLEKTIVIZMUS 
ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA

Írta: EMMANUEL GOLDSTEIN

Winston olvasni kezdett.

1. fejezet

A TUDATLANSÁG: ERŐ


Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínűleg már a neolit korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul levő. Sokféleképpen osztályozták őket, számtalan különböző elnevezésük volt, számarányuk és egymáshoz való viszonyuk korszakról korszakra változott; a társadalom lényegbeli felépítése azonban sohasem változott meg. Még óriási földrengések és látszólag visszafordíthatatlan változások után is mindig visszaállt ugyanez a képlet, éppen úgy, ahogy a giroszkópnak mindig helyreáll az egyensúlya, bármennyire kibillentik is valamelyik oldalra.

E három embercsoport céljai teljesen összeegyeztethetetlenek…

Winston abbahagyta az olvasást, főleg azért, hogy kellőképpen értékelje a tényt, hogy olvas, kényelemben és biztonságban. Egyedül volt: a szobában nem volt telekép, senki sem hallgatózott a kulcslyuknál, s nem érzett ideges ösztönzést, hogy a válla fölött hátrapillantson, vagy eltakarja kezével a lapot. Kellemes nyári levegő cirógatta az arcát. Valahonnan messziről gyermekek kiabálását lehetett hallani: magában a szobában azonban semmiféle hang sem hallatszott, csak az óra csendes ketyegése. Mélyebbre süppedt a karosszékben, s a lábát feltette a kandalló rácsára. Ez maga volt az üdvösség, az örökkévalóság. Hirtelen, ahogy az olyan könyvvel szokta tenni az ember, amelyikről tudja, hogy úgyis elolvassa és újraolvassa minden szavát, máshol nyitotta ki, a harmadik fejezetnél. Itt folytatta az olvasást:

3. fejezet

A HÁBORÚ: BÉKE


A világnak három nagy szuperállamra való szakadása olyan esemény, amely már a huszadik század közepe előtt kétségtelenül előre látható volt. Európának Oroszország általi és a Brit Birodalomnak az Egyesült Államok általi elnyelése után a jelenleg létező három hatalom közül kettő, Eurázsia és Óceánia lényegében már létrejött. A harmadik, Keletázsia, csak újabb évtizednyi zűrzavaros harcok után alakult ki elkülönült egységként. A három szuperállam közt a határok egyes helyeken önkényesek, más helyeken a hadiszerencsétől függően hullámzanak, általában azonban földrajzi vonalakhoz igazodnak. Eurázsia magába foglalja az európai és ázsiai szárazföld egész északi részét, Portugáliától a Bering-szorosig. Óceánia magába foglalja egész Amerikát, az Atlanti-szigeteket a brit szigetekkel együtt, Ausztrálázsiát és Afrika déli részét. Keletázsia, amely kisebb a másik kettőnél, és nyugat felé kevésbé határozottak a határai, magába foglalja Kínát és a tőle délre eső országokat, a japán szigeteket és Mandzsúriának, Mongóliának és Tibetnek egy nagy, de állandóan hullámzó részét.

Ez a három szuperállam ilyen vagy olyan kombinációban állandóan háborút folytatott egymással az utolsó huszonöt év folyamán. Ez a háború azonban már nem az a kétségbeesett, megsemmisítő küzdelem, ami a huszadik század korábbi évtizedeiben volt. 

Korlátozott célú hadviselés ez olyan ellenfelek között, akik képtelenek elpusztítani egymást, anyagi okuk a küzdelemre nincs, és semmiféle lényeges ideológiai különbség nem választja el őket. Azt nem lehet állítani, hogy akár maga a hadviselés, akár a vele kapcsolatban uralkodó magatartás kevésbé vérszomjassá vagy lovagiasabbá vált volna. 

Ellenkezőleg: a háborús hisztéria mindhárom országban állandó és egyetemes; az olyan cselekedeteket, mint a rablás, fosztogatás, gyermekek lemészárlása, egész népek rabszolgasorba vetése, a hadifoglyokkal szemben alkalmazott megtorlások - egészen az elevenen megfőzésig és eltemetésig -, szabályszerűnek tekintik, s ha nem az ellenség követi el őket, hanem a saját hadseregük, még érdemnek is. De fizikai értelemben a háború csak nagyon csekély számú embert foglalkoztat, főleg magas képzettségű szakembereket, s aránylag csekély veszteségeket okoz. A küzdelem, ha egyáltalán van ilyen, bizonytalan határokon folyik, amelyeknek hollétét az átlagember csak sejtheti, vagy pedig a tengeri utak stratégiailag fontos pontjait őrző úszó erődök körül. A civilizáció központjaiban a háború csak a fogyasztási javak állandó hiányát s időnként egy-egy rakétabomba robbanását jelenti, ami néhány tucat ember halálát okozhatja. A háború karaktere megváltozott. 
Pontosabban: megváltozott azoknak az okoknak a fontossági sorrendje, amelyek miatt háborút viselnek. Olyan indítékok, amelyeknek csak kisebb jelentőségük volt a huszadik század elejének nagy háborúiban, most uralkodó szerepet játszanak, s ezeket tudatosan keresik, és újra meg újra felidézik.

Hogy megérthessük a jelenlegi háború természetét - mert a néhány évenként megismétlődő újracsoportosulások ellenére ez a háború mindig ugyanaz a háború -, elsősorban azt kell tudomásul vennünk, hogy ebben a háborúban lehetetlen a döntés. A három szuperállam közül egyiket sem lehet soha meghódítani, még akkor sem, ha a másik kettő szövetséget köt ellen. Nagyon is egyenlő erejűek, s természetes védelmi lehetőségeik félelmetesek. Eurázsiát hatalmas területe védi, Óceániát az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán végtelen vizei, Keletázsiát lakóinak szaporasága és szorgalma. Másodsorban, anyagi értelemben nincs is semmi, amiért harcolniuk kellene. Az önellátó gazdasági rendszerek kiépítésével, amelyekben a termelés és a fogyasztás egymáshoz igazodik, a piacokért folytatott küzdelem, amely az előző háborúk egyik fő oka volt, megszűnt, s a nyersanyagokért való versengés sem élet-halál kérdése többé. Tény, hogy mind a három szuperállam olyan óriási kiterjedésű, hogy szinte majdnem minden olyan nyersanyag a birtokában van, amelyre saját határain belül szüksége lehet. Amennyiben egyáltalán van valamilyen közvetlen gazdasági célja ennek a háborúnak, ez a munkaerőért folytatott küzdelem. A szuperállamok között egy nagyjából négyszög alakú terület fekszik, amelyet egyik sem tud véglegesen meghódítani, s amelynek négy csúcsát Tanger, Brazzaville, Darwin és Hongkong alkotja. Ezen a területen lakik a föld népességének körülbelül egyötöd része. Ennek a sűrűn lakott területnek a birtoklásáért, valamint az Északi-sarkért küzd állandóan a három hatalom. Gyakorlatilag soha egyik sem tudja uralma alá hajtani a vitatott terület egészét. Részletekben szokott állandóan gazdát cserélni, s a lehetőség, hogy egyik vagy másik töredékét váratlan hitszegésekkel elhódíthatják egymástól, a szövetségi rendszerek folytonos változását idézi elő.

A vitás területeken értékes ásványok találhatók, s egyes részeken olyan fontos növényi anyagok teremnek, mint például a kaucsuk, amelyet hűvösebb éghajlat alatt aránylag költséges eljárással, szintetikus úton kell előállítani. Mindenekelőtt azonban az olcsó munkaerő kimeríthetetlen forrása ez a terület. Amelyik hatalom birtokában van az Egyenlítő környékének Afrikája, a Közel-Kelet, Dél-India vagy az indonéziai szigetvilág, az olcsón és keményen dolgozó kulik százezrei és milliói fölött rendelkezik. E területek lakói, akiket többé vagy kevésbé nyíltan rabszolgasorban tartanak, állandóan egyik hódító kezéről a másikéra kerülnek, s úgy használják fel őket, mint a szenet vagy az olajat, azaz még több fegyvert állítanak elő munkájukkal, ami újabb területek meghódítását teszi lehetővé, ami által ismét több munkaerőhöz jutnak, ami megint több fegyver termelését jelenti, ezáltal megint több terület foglalható el, s így tovább a végtelenségig. Meg kell jegyeznünk, hogy a küzdelem valójában sohasem folyik a vitás területek határain túl. Eurázsia határai előre-hátra hullámzanak a Kongó-medence és a Földközi-tenger északi partja közt; az Indiai-óceán és a Csendes-óceán szigeteit állandóan elfoglalja és visszafoglalja Óceánia és Keletázsia; Mongóliában az Eurázsia és Keletázsia közti választóvonal sohasem stabil; a Sark körül mind a három hatalom óriási területekre tart igényt, amelyek legnagyobbrészt lakatlanok és felderítetlenek; a hatalmi egyensúly azonban nagyjából mindig változatlan, s az egyes szuperállamok szívét alkotó területek mindig sértetlenek maradnak. Az Egyenlítő körüli kizsákmányolt népek munkájára valójában semmi szüksége nincs a világgazdaságnak. Semmivel sem gazdagíthatják a világot, mert termelvényeiket háborús célokra használják fel, s egy-egy háború megindításának a célja mindig egy olyan kedvezőbb helyzet megteremtése, amelyben újabb háborút lehet indítani. A rabszolganépek teszik lehetővé munkájukkal az állandó hadviselés tempójának meggyorsítását. De ha nem léteznének, a világtársadalom struktúrája, s az az eljárás, amellyel e struktúra fenntartja magát, akkor sem lenne szükségszerűen más.
A modern hadviselés elsődleges célja (ezt a célt a Belső Párt irányító elméi a duplagondol elveinek megfelelően beismerik és nem ismerik be) a gépek termékeinek elhasználása az általános életszínvonal emelése nélkül. Az a probléma, hogy mit csináljanak a fogyasztási javak fölöslegével, már a tizenkilencedik század vége óta ott lappangott az iparosodott társadalomban. Jelenleg, amikor kevés embernek van elegendő ennivalója, a probléma nyilvánvalóan nem égető, s még akkor sem válhatna azzá, ha mesterséges eljárásokkal nem pusztítanák a fölöslegeket. Napjaink világa meztelen, éhes, romba dőlt világ az 1914 előttihez képest, s még inkább annak látjuk akkor, ha azzal a képzeletbeli jövővel hasonlítjuk össze, amelyre annak a kornak az emberei számítottak. A huszadik század elején majdnem minden írástudó elméjében ott élt a látomás egy eljövendő társadalomról, amely hihetetlenül gazdag, munkától mentes, rendezett és kényelmes lesz - egy ragyogó és egészséges, üvegből, acélból és hófehér betonból épült világ. A tudomány és a technika csodálatos iramban fejlődött, s természetesnek látszott a feltevés, hogy továbbra is fejlődni fog. Ez a fejlődés azonban megállt, részben a háborúk és forradalmak hosszú sora okozta elszegényedés miatt, részben azért, mert a tudomány és technika haladása az empirikus gondolkodás függvénye, ez pedig nem maradhatott fenn egy szigorúan irányított társadalomban. Ami a világ egészét illeti, kezdetlegesebb ma, mint ötven évvel ezelőtt volt. Bizonyos elmaradott területeken történt fejlődés, s létrejöttek különböző találmányok is, amelyek valamiképpen mindig a hadviseléssel és a rendőri kémkedéssel voltak összefüggésben, a kísérletezés és a feltalálás azonban általában igen nagy mértékben elakadt, s az ezerkilencszázötvenes évek atomháborújának pusztításait sohasem hozták helyre teljesen. Mindazonáltal a gépesítéssel összefüggő veszélyek nem csökkentek. Attól a pillanattól fogva, amikor az első gép megjelent, minden gondolkodó ember számára világossá vált, hogy a nehéz emberi munka szükségessége s ezzel együtt az emberek egyenlőségének egy igen nagy akadálya is megszűnt. Ha a gépet tudatosan erre a célra használták volna, az éhséget, a robotot, a mocskot, a tudatlanságot és a betegségeket néhány nemzedék alatt ki lehetett volna küszöbölni. Mi több, anélkül, hogy ilyen célra használták volna fel, pusztán egy automatikus folyamat eredményeképpen - mivel akkora gazdagságot termelt, amelyet lehetetlen volt időnként szét nem osztani -, a gép az átlagember életszínvonalát mintegy ötvenévnyi időtartamra igen nagy mértékben megemelte a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején.

De az is nyilvánvaló volt, hogy a jólét általános növekedése a hierarchikus társadalmi rend elpusztításával fenyeget - azazhogy bizonyos értelemben annak már elpusztítása is. 

Egy olyan világban, amelyben mindenki csak néhány órát dolgozik, elegendő ennivalója van, fürdőszobával és jégszekrénnyel ellátott házban lakik, s gépkocsi- vagy éppen repülőgép-tulajdonos, az egyenlőtlenség legszembetűnőbb s talán legjelentősebb formája már el is tűnt. Ha egyszer a jólét általánossá válik, el kell tűnniük a különbségeknek. Elképzelni kétségtelenül lehetséges egy olyan társadalmat, amelyben a jólétnek személyes tulajdonok és kényelmi cikkek formájában mindenki egyenlően részese, s a hatalom ugyanakkor egy kis kiváltságos kaszt kezében marad. 

A gyakorlatban azonban egy ilyen társadalom nem lehet sokáig stabil. Ha mindenki egyforma kényelemnek és biztonságnak örvend, az emberek nagy tömegei, amelyeket a szegénység rendszerint elbutít, kiművelődnek, és megtanulnak önállóan gondolkodni; s ha egyszer ez megtörtént, előbb-utóbb rájönnek, hogy a kiváltságos kisebbségnek nincs semmi funkciója, s el fogják söpörni. 

Végeredményben hierarchikus társadalom csak a szegénységre és tudatlanságra épülhet. A földművelő múlthoz való visszatérés, amiről a huszadik század elején néhány gondolkodó álmodott, nem volt kivihető. Ütközött a gépesítésre irányuló törekvéssel, amely szinte az egész világon ösztönszerűvé vált, azonfelül egy iparilag elmaradott ország katonai szempontból kiszolgáltatta volna magát, s közvetve vagy közvetlenül behódolni kényszerült volna előbbre járó versenytársainak.

A tömegek szegénységben tartására a javak termelésének korlátozása sem bizonyult kielégítő megoldásnak. Ez történt a kapitalizmus végső szakaszában, nagyjából 1920 és 1940 között. Sok ország gazdasági fejlődését hagyták megrekedni, a földeket nem művelték meg, a tőkeberuházásokat nem növelték, a lakosság nagy csoportjaitól elvették a munkalehetőséget, s állami jótékonyság révén éppen hogy csak életben tartották őket. De ennek is katonai gyengeség lett a eredménye, s mivel az így előidézett nyomorúság nyilvánvalóan szükségtelen volt, elkerülhetetlenül bekövetkezett a tömegek ellenállása. A probléma az volt: hogyan tartsák működésben az ipar gépezetét úgy, hogy a világ gazdasága ne növekedjék. Javakat kellett termelni, szétosztani azonban nem volt szabad őket. S a gyakorlatban a megoldás egyetlen módjának az állandó hadviselés bizonyult.

A háború lényege a pusztítás - nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié. 

A háború lehetővé teszi, hogy darabokra törjük, a sztratoszférába röpítsük vagy a tenger mélyére süllyesszük azokat az anyagokat, amelyekkel, ha másképpen használnák fel őket, a tömegeket sokkal jobban ellátottá s ennek következtében, nagyobb távlatban, sokkal műveltebbé lehetne tenni. 

Még amikor nem pusztítanak is a fegyverek, előállításuk megfelelő módja a munkaerő felhasználásának, anélkül, hogy fogyasztási cikkeket termelnénk. Egy úszó erőd megépítéséhez például annyi munkát használnak fel, amennyivel több száz teherhajót lehetne építeni. Aztán szétrombolják mint elavult dolgot, anélkül, hogy bárkinek bármilyen anyagi hasznot hozott volna, s újabb óriási munkabefektetéssel egy másik úszó erődöt építenek. Elvben a háborús erőfeszítéseket mindig úgy tervelik ki, hogy azt a fölösleget eméssze fel, amely a lakosság elemi szükségleteinek kielégítése után marad fenn. A gyakorlatban a lakosság szükségleteit mindig alábecsülik, s az eredmény az, hogy az élethez szükséges dolgok fele állandóan hiányzik; ezt azonban hasznosnak is tekintik. 

Tervszerű politika, hogy még a kivételezett csoportokat is valahol a nélkülözés határán tartják, mert az általános szűkölködés állapota megnöveli az apró előjogok jelentőségét, s így az egyes csoportok közti különbséget is. A huszadik század elejének mértékével mérve még egy Belső Párt-tag is kemény, fáradságos életet él. Mégis: az a néhány kiváltság, amelyben részesül - a nagy és jól berendezett lakás, ruháinak jobb szövete, ételének, italának és dohányának jobb minősége, két-három cselédje, magángépkocsija vagy helikoptere -, azt jelenti, hogy egészen más világban él, mint egy Külső Párt-tag, s a Külső Párt tagjai az alul lévő, általuk "prolik"-nak nevezett tömegekéhez képest hasonlóképpen kedvezőbb helyzetben vannak. A társadalmi légkör olyan, mint egy ostromlott városé, ahol egy darab lóhús birtoklása jelenti a különbséget gazdagság és szegénység között. S ugyanakkor az a tudat, hogy háborúban állunk, s következésképp veszélyben vagyunk, azzal jár, hogy a megmaradás természetes, elkerülhetetlen feltételének tartjuk azt, hogy minden hatalom egy kis kaszt kezében van.

A háború, ezt látnunk kell, nemcsak hogy elvégzi a szükséges pusztítást, hanem lélektanilag is elfogadható módon végzi el. 

Elvben nagyon egyszerű lenne a világ munkaerő-fölöslegét templomok vagy piramisok építésére pazarolni, lyukakat ásatni és betemettetni őket, vagy éppen nagy mennyiségű javakat termeltetni, s aztán felgyújtani. Ez azonban csak a gazdasági alapokat teremtené meg a hierarchikus társadalom számára, az érzelmit nem. 

Ebből a szempontból nem a tömegek lelkiállapota fontos - az ő állásfoglalásuk nem érdekes mindaddig, amíg szorgalmasan dolgoznak -, hanem magáé a Párté. Még a legegyszerűbb párttagtól is elvárják, hogy serény, tevékeny, sőt: szűk határokon belül értelmes legyen, ugyanakkor azonban hiszékeny és tudatlan fanatikusnak is kell lennie, akinek uralkodó érzelmei a félelem, a gyűlölet, a hízelgés és a győzelmi mámor. Más szavakkal: a háborús állapotnak megfelelő mentalitása kell hogy legyen. 

Nem az a lényeg, hogy valóban van-e háború, s mivel döntő győzelem úgysem lehetséges, nem is az, hogy a háború jól meg-e vagy rosszul. Csak arra van szükség, hogy háborús állapot legyen. 

A tudathasadás, amelyet a Párt megkíván a tagjaitól, s amely háborús légkörben könnyebben elérhető, már majdnem általános, de minél magasabban van valaki a ranglétrán, annál szembeötlőbb. Éppen a Belső Pártban a legerősebb a háborús hisztéria és az ellenség gyűlölete. Vezető funkciójában gyakran tudnia kell egy Belső Párt-tagnak, hogy ez vagy ez a háborús hír nem igaz, s gyakran annak is tudatában lehet, hogy valójában nincs is háború, vagy egészen más célokért folyik, mint a deklarált célok; az ilyen tudat azonban könnyen semlegesíthető a duplagondol technikájával. Tény, hogy egyetlen Belső Párt-tag sem inog meg hitében egy pillanatra sem abban a szinte vallásos hitében, hogy a háború valódi, s hogy győzelemmel kell végződnie, vagyis Óceánia az egész világ vitathatatlan ura lesz.

A Belső Párt minden tagja úgy hisz ebben az eljövendő győzelemben, mint valami hittételben. Úgy fogják elérni, hogy vagy fokozatosan egyre több területet hódítanak meg, s így építenek ki egy mindenen győzedelmeskedő hatalmi túlsúlyt, vagy pedig feltalálnak valamilyen új fegyvert, amely ellen nincs védekezés. Az új fegyverek utáni kutatás szüntelenül folyik, s egyike ez a még fennmaradt nagyon csekély számú tevékenységnek, amelyekben a feltaláló vagy tervező típusú szellem kiélheti magát. Óceániában jelenleg a régi értelemben vett tudomány szinte teljesen megszűnt létezni. Az újbeszélben nincs szó a "tudomány" fogalmára. A gondolkodás empirikus módszere, amelyen a múlt valamennyi tudományos eredménye alapult, ellentétben áll az Angszoc leglényegesebb elveivel. Még technikai fejlődés is csak akkor következik be, ha eredményeit valamiképpen fel lehet használni az emberi szabadság csökkentésére. A hasznot hajtó tudományok területén a világ vagy megtorpant, vagy visszafejlődött. A szántóföldeket ló vontatta ekével művelik meg, s közben könyveket írnak a gépesítésről. Létfontosságú dolgokkal kapcsolatban azonban - a gyakorlatban a háború és a rendőri kémkedés jelenti ezeket - még megkívánják, vagy legalább eltűrik az empirikus módszereket. 

A Párt két célja: meghódítani az egész földet, s egyszer s mindenkorra eltörölni a független gondolkodás lehetőségét. 

Két nagy probléma van tehát, amelyet a Párt megoldani igyekszik. 
- Az egyik: hogyan lehet megtudni, akaratuk ellenére, hogy mit gondolnak az emberek,
- A másik: 
hogyan lehet megölni több százmillió embert néhány másodperc alatt, előzetes figyelmeztetés nélkül. 

Amennyiben folyik még tudományos kutatás, annak ezek a tárgyai. Napjaink tudósa vagy a pszichológusnak az inkvizítornak a keveréke, aki rendkívüli aprólékossággal tanulmányozza az arckifejezések, mozdulatok és hangsúlyok jelentését, és a kábítószerek, elektromos kezelések, a hipnózis és a testi kínzások igazmondást kiváltó hatását vizsgálja; vagy pedig kémikus, fizikus vagy biológus, aki szaktudományának csak azokkal az ágaival foglalkozik, amelyek az élet elpusztításával függnek össze.

A Béke-minisztérium hatalmas laboratóriumaiban és a brazíliai esőerdőkben, az ausztráliai sivatagban és az Antarktisz elhagyatott szigetein elrejtett kísérleti állomásokon tudósok seregei dolgoznak fáradhatatlanul. Egyesek csak a jövendő háborúk kitervezésén munkálkodnak; mások egyre nagyobb hajtóerejű rakétabombákat, egyre hatásosabb robbanóanyagokat, egyre áthatolhatatlanabb védőlemezeket terveznek; megint mások új, még halálosabb gázok után kutatnak, vagy olyan oldható mérgek után, amelyeket akkora mennyiségben lehet előállítani, hogy egész kontinensek növény- és állatvilágát el lehessen pusztítani velük, vagy olyan járványcsírafajták után, amelyek minden lehetséges ellenszerrel szemben immunisak. Némelyikük olyan járművet igyekszik előállítani, amely úgy fúr utat magának a föld alatt, mint a tengeralattjáró a vízben, vagy olyan repülőgépet, amely éppoly független a bázisától, mint a vitorlás hajó; van olyan tudós is, aki még távolabbi lehetőségeket mérne fel, amilyen például a nap sugarainak összegyűjtése a világűrben sok ezer kilométernyi távolságban elhelyezett lencsék segítségével, vagy mesterséges földrengések és tengerárak előidézése a föld középpontjában lévő hő felhasználásával.

E tervek közül azonban soha egyik sem fog még csak közel sem jutni a megvalósuláshoz, s a három szuperállam közül soha egyik sem fog számottevő fölénybe kerülni a másik kettővel szemben. Sokkal figyelemreméltóbb, hogy mind a három hatalomnak birtokában van már egy olyan fegyver, az atombomba, amely hatalmasabb, mint bármi, amit a most folyó kutatások során esetleg felfedeznek. Jóllehet a Párt, szokásához híven, magának igényli az atombomba feltalálásának dicsőségét, az első atombombák már az ezerkilencszáznegyvenes években megjelentek, s nagyarányú alkalmazásukra körülbelül tíz évvel később került sor először. Abban az időben több száz atombomba esett ipari központokra, főleg Oroszország európai részén, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A következmény az lett, hogy valamennyi ország vezető csoportjai rájöttek: még néhány atombomba a szervezett társadalom végét s következésképpen az ő hatalmuk megszűnését jelentené. Ettől kezdve, noha formális egyezményt nem kötöttek, nem dobtak le több bombát. Mindhárom hatalom tovább folytatja az atombombák gyártását és felhalmozását a döntő pillanatra, amely meggyőződésük szerint előbb vagy utóbb bekövetkezik. S közben a hadviselés módja harminc vagy negyven éve szinte változatlan. A helikoptereket hatékonyabban alkalmazzák, mint régen, a bombázógépeket önhajtású lövedékekkel helyettesítették, a törékeny és mozgékony csatahajókat pedig a szinte elsüllyeszthetetlen úszó erődökkel; különben alig történt valami fejlődés. A tank, a tengeralattjáró, a torpedó, a géppuska, sőt a puska és a kézigránát is használatban van még. A sajtóban és a teleképeken hírül adott vég nélküli mészárlások ellenére a korábbi háborúk kétségbeesett csatái, amelyekben gyakran emberek százezreit, sőt millióit ölték meg néhány hét alatt, soha többé nem ismétlődtek meg.

A három szuperállam közül egyik sem kísérel meg soha olyan manővert, amely komoly vereség kockázatával jár. Ha nagyobb hadműveletre vállalkoznak, az rendszerint a szövetségesük elleni meglepetésszerű támadás. A stratégia, amelyet a három hatalom alkalmaz, vagy úgy tesz, mintha alkalmazna, ugyanaz. A séma, amelyet harcnak, alkudozásnak és jól időzített hitszegésnek a kombinációja, az, hogy olyan bázisgyűrűre tesznek szert, amely tökéletesen körülveszi egyik vagy másik rivális államot, aztán barátsági szerződést kötnek ezzel a riválissal, s békében maradnak vele mindaddig, amíg gyanakvását elaltatják. Ez alatt az idő alatt atombombákkal töltött rakétákat halmoznak fel valamennyi stratégiai ponton; végül egyszerre kilövik valamennyit, s ennek olyan pusztító a hatása, hogy az lehetetlenné teszi a megtorlást. Ekkor barátsági szerződést kötnek a megmaradt világhatalommal, s felkészülnek az újabb támadásra. Ez a terv, mondanunk sem kell, puszta lázálom, megvalósítása lehetetlen. Egyébként sohasem fordul elő, hogy az Egyenlítő és a Sark körüli vitás területeken másutt is harcolnának; sohasem vállalkoznak ellenséges területekre való behatolásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy egyes helyeken a szuperállamok közti határok önkényesek. Eurázsia például könnyen meghódíthatná a Brit-szigeteket, amelyek földrajzilag Európához tatoznak, vagy másfelől Óceánia számára is lehetséges volna, hogy előretolja határait a Rajnáig, sőt a Visztuláig. Ez azonban megsértené a kulturális integritás elvét, amelyet minden fél elfogad, bár sohasem fogalmazták meg. Ha Óceánia meghódítaná azokat a területeket, amelyeket hajdan Franciaországnak és Németországnak neveztek, akkor vagy ki kellene irtania e területek lakóit, ami nagy fizikai nehézséget jelentő feladat lenne, vagy pedig asszimilálnia kellene egy körülbelül százmilliós néptömeget, amely, legalábbis a technikai fejlődést illetően, nem áll Óceánia színvonalán. A probléma mindhárom szuperállam számára ugyanaz. Felépítésük feltétlenül szükségessé teszi, hogy külföldiekkel ne történjék érintkezés, kivéve - s csak megszabott mértékig - a hadifoglyokat és a színes rabszolgákat. Még a pillanatnyi hivatalos szövetségest is a legsötétebb gyanakvással figyelik. A hadifoglyoktól eltekintve, Óceánia átlagpolgára soha egy pillantást sem vethet eurázsiai vagy keletázsiai polgárra, s tilos számára az idegen nyelvek ismerete. Ha külföldiekkel érintkezhetne, rájöhetne, hogy azok is hozzá hasonló teremtmények, s hogy a legtöbb dolog, amit róluk hallott, hazugság. A lepecsételt világ, amelyben él, feltörhetne, s a félelem, gyűlölet és önelégültség, amelyek lelkiállapotának alapvonásai, elpárologhatnának. Ezért mindenoldalon az a gyakorlat, hogy akármilyen gyakran cserél gazdát Perzsia, Egyiptom, Jáva vagy Ceylon, a fő határvonalakat soha semmi sem lépheti át, csak a bombák.

Emögött egy olyan tény rejlik, amelyet hangosan sosem emlegetnek, hallgatólagosan azonban közismert és elfogadott: az tudniillik, hogy az életkörülmények mindhárom szuperállamban tökéletesen azonosak. Óceániában Angszocnak nevezik az uralkodó elméletet, Eurázsiában Neobolsevizmusnak, Keletázsiában pedig kínai neve van, amelyet halálimádatnak szoktak fordítani, az önkiirtás kifejezés azonban talán pontosabb. Óceánia polgárainak semmit sem szabad ismernie a másik két elmélet tanításából, de utálnia kell őket, mint az erkölcsön és a józan észen kívül eső barbár gyalázatosságokat. 

Valójában a három elmélet alig különböztethető meg egymástól, s a társadalmi rendszerek, amelyek rájuk épülnek, semmiben sem különböznek.

Mindenütt ugyanolyan piramis szerkezetű a társadalom felépítése, mindenütt ugyanúgy imádnak egy félistennek tekintett vezért, s ugyanolyan a gazdasági szisztéma, amelyet az állandó hadviselés következtében és érdekében tartanak fenn.

Ebből következőleg nemcsak hogy a három szuperállam egyike sem hódíthatja meg a másikat, de ha megtenné, sem lenne semmi haszna belőle. Ellenkezőleg: amíg háborúban állnak egymással, egymást támogatják, mint három gabonakéve. És szokás szerint mind a három hatalom vezető csoportjai egyidejűleg tudatában vannak és nincsenek tudatában, hogy mit cselekszenek.

Életüket a világ meghódításának szentelték, ugyanakkor azt is tudják, hogy a háborúnak örökké folytatódnia kell, méghozzá győzelem nélkül. S közben az a tény, hogy nem fenyegeti őket a meghódítás veszélye, lehetővé teszi a valóság megtagadását, ami sajátos jellemvonása az Angszocnak és a rivális gondolatrendszereknek. Itt meg kell ismételnünk, amit már mondottunk; hogy a háború, azáltal, hogy állandóvá lett, alapvetően megváltoztatta jellegét.

A múlt korokban a háború előbb vagy utóbb befejeződött, rendszerint félreérthetetlen győzelemmel vagy vereséggel. A múltban a háború egyike volt azoknak a fő eszközöknek, amelyek révén az emberi társadalmak érintkezésben maradtak a fizikai valósággal. Valamennyi korszak valamennyi vezetője megpróbált hamis világnézetet kényszeríteni híveire, de nem engedhette meg magának, hogy olyan illúziót bátorítson, amely veszélyeztetné a katonai hatóerőt. Amíg a vereség a függetlenség elvesztését vagy más, általánosan nemkívánatos dolgot jelentett, a vereség elleni óvintézkedéseknek komolynak kellett lenniük. Fizikai tényeket nem lehetett tudomásul nem venni. Filozófiában, vallásban, erkölcstanban, politikában kettő meg kettő lehetett öt, de ha valaki ágyút vagy repülőgépet tervezett, négynek kellett lennie. A megfelelő hatóerővel nem rendelkező nemzeteket előbb vagy utóbb mindig leigázták, s a kellő hatóerőért folytatott harc nem tűrt ábrándképeket. Sőt a hatékonyság eléréséhez tanulni, okulni kellett tudni a múltból, ami azt jelenti, hogy meglehetősen pontos fogalmakkal kellett rendelkezni arra vonatkozólag, ami történt a múltban. Az újságok és a történelemkönyvek persze mindig szépítettek és elfogultak voltak, de az olyasféle hamisítás, amilyet ma művelnek, lehetetlen lett volna. A háború a józan ész bizonyítéka volt, a vezető osztályokat illetően pedig a legfontosabb valamennyi biztosíték közül. Amíg a háborúkat meg lehetett nyerni vagy el lehetett veszíteni, a vezető osztályok nem viselkedhettek teljesen felelőtlenül.

Amikor azonban a háború szó szerint folytonossá válik, meg is szűnik veszélyessé lenni. Ha a háború folytonos, nincs többé olyasmi, mint például a katonai szükségszerűség. A technikai fejlődés abbamaradt, s a legnyilvánvalóbb tényeket le lehet tagadni, semmibe lehet venni. Mint láttuk, háborús célok érdekében még mindig folytatnak tudományosnak nevezhető kutatásokat, ezek azonban lényegileg csak ábrándok. Nincs többé szükség hatékonyságra, még katonai hatóerőre sem. Óceániában semmi sem hatékony, kivéve a Gondolatrendőrséget. Mivel a három szuperállam mindegyike meghódíthatatlan, valójában mindegyik egy külön világ, amelyen belül biztonságban lehet gyakorolni szinte bármiféle gondolatelferdítést. A valóság kényszere csak a mindennapi élet szükségletein keresztül érvényesül - szükséges enni és inni, fedél alá húzódni és öltözködni, elkerülni azt, hogy mérget igyunk vagy kilépjünk egy ház legfelső emeletének ablakán és így tovább. Az élet és a halál, a testi gyönyör és a testi fájdalom között még van különbség, de ez minden. Elvágva a külvilágtól való érintkezéstől s elvágva a múlttól, Óceánia polgára olyan, mint a csillagok közti űrben lebegő ember, akinek nincs módjában megtudni, merre van föl és merre van le. Egy ilyen állam vezetői akkora kényurak, amekkorák még a fáraók vagy cézárok sem lehettek. Kénytelenek megakadályozni, hogy alattvalóik oly nagy számban haljanak meg, ami már kényelmetlen lenne, kénytelenek a haditechnikának ugyanazt az alacsony színvonalát elérni, amit versenytársaik elértek; de ha egyszer ezt a minimumot teljesítették, a valóságot olyan alakba csavarhatják, amilyenbe akarják.

A háború éppen ezért, ha az előző háborúk mértékével mérjük, állandó szemfényvesztés. 

Olyan, mint amikor kérődző állatok harcolnak, amelyeknek a szarva olyan szögben hajlott, hogy képtelenek megsebezni egymást. De ha nem valódi is a háború, mégsem értelmetlen. Felemészti a fogyasztási javak fölöslegét, és segít fenntartani azt a sajátos lelki atmoszférát, amelyre egy hierarchikus társadalomban szükség van. A háború, ezt látnunk kell, ma már tisztán belügy. A múltban valamennyi ország vezető csoportjai - ha felismerték is közös érdekeiket, s ennek következtében korlátozták is a háború pusztító jellegét - egymás ellen harcoltak, s a győztes mindig kifosztotta a legyőzöttet. Napjainkban egyáltalán nem egymás ellen harcolnak. A háborút mindegyik vezető csoport saját alattvalói ellen indítja, s a cél nem az, hogy területeket hódítsanak meg, vagy a hódítást megakadályozzák, hanem az, hogy a társadalmi struktúrát érintetlenül fenntartsák. Maga a "háború" szó éppen ezért megtévesztővé vált. Valószínűleg pontosabbak lennénk, ha azt mondanánk, hogy a háború, azáltal, hogy folytonossá vált, megszűnt létezni. Az a sajátos nyomás, amelyet a neolit korszak és a huszadik század eleje közt gyakorolt az emberekre, eltűnt, s valami egészen más helyettesítette. Az eredmény körülbelül ugyanaz lenne, ha a három szuperállam, ahelyett, hogy egymás ellen harcol, megegyezne, hogy örökös békében fog élni, mindegyik sértetlenül a maga határain belül. Mert ebben az esetben mindegyik még inkább önmagába zárt világot alkotna, örökre megszabadulva a külső veszély józanító befolyásától. Az olyan béke, amely valójában állandó, ugyanaz lenne, mint az állandó háború. Ez a rejtett értelme - noha a párttagok nagy többsége csak felszínesen fogja fel - a Párt jelmondatának: A háború: béke.

Winston egy pillanatra abbahagyta az olvasást. Valahol a messzi távolban rakétabomba robbant. A boldogító érzés, hogy egyedül van a tiltott könyvvel egy olyan szobában, amelyben nincs telekép, nem múlt el. A magány és a biztonság fizikai érzés volt, valahogy összekeveredve test fáradságával, a szék puhaságával s az ablakon beáramló szellő érintésével, amely az arcát simogatta. Bizonyos értelemben semmi újat nem mondott neki, de ez csak hozzájárult varázsához. Azt mondta el, amit ő mondott volna el, ha lehetővé vált számára, hogy rendezhesse szétszórt gondolatait. Egy olyan elme műve volt, amely hasonló az övéhez, de mérhetetlenül hatalmasabb, rendszeresebb, a félelemtől sokkal kevésbé lenyűgözött. A legjobb könyvek, értette meg, azok, amelyek azt mondják el az embernek, amit már tud. Éppen visszalapozott az 1. fejezethez, amikor meghallotta Julia lépéseit a lépcsőn, s felállt, hogy elébe menjen. A lány ledobta barna szerszámtáskáját a padlóra, s Winston karjaiba vetette magát. Több mint egy hete nem látták egymást.

- Megkaptam a könyvet - mondta Winston, mikor kibontakoztak az ölelésből.

- Ó, megkapta? Nagyszerű - felelte a lány minden különösebb érdeklődés nélkül, s már le is térdelt a petróleumfőző mellé, hogy megfőzze a kávét.

Nem tértek vissza a tárgyra, amíg ágyban voltak egy félóráig. Az este elég hűvös volt, s magukra kellett húzniuk a takarót. Alulról felhallatszott az ismerős énekhang és a cipőcsoszogás a kövezeten. Az izmos vörös karú asszony, akit Winston első ittléte alkalmával látott, szinte elmaradhatatlan tartozéka volt az udvarnak. Úgy látszik, nem volt a napnak olyan órája, amikor ne járkált volna ide-oda a mosóteknő és a szárítókötél között, hol ruhacsíptetőkkel a szájában, hol pedig epedő dalban törve ki. Julia az oldalán feküdt, s láthatólag elalvóban volt már. Winston a könyv után nyúlt, amely a padlón hevert, s az ágy fejének támaszkodva felült.

- Ezt el kell olvasnunk - jelentette ki. - Magának is. A Testvériség minden tagjának el kell olvasnia.

- Olvassa - felelte a lány behunyt szemmel. - Olvassa hangosan. Így a legokosabb. És közben elmagyarázhatja nekem, amit olvas.

Az óra mutatói hat órát, vagyis tizennyolcat mutattak. Még volt három-négy órájuk. Winston a térdének támasztotta a könyvet, s olvasni kezdett:

1. fejezet

A TUDATLANSÁG: ERŐ


Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínűleg már a neolit korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul levő. Sokféleképpen osztályozták őket, számtalan különböző elnevezésük volt, számarányuk és egymáshoz való viszonyuk korszakról korszakra változott; a társadalom lényegbeli felépítése azonban sohasem változott meg. Még óriási földrengések és látszólag visszafordíthatatlan változások után is mindig visszaállt ugyanez a képlet, éppen úgy, ahogy a giroszkópnak mindig helyreáll az egyensúlya, bármennyire kibillentik is valamelyik oldalra.

- Ébren van, Julia? - kérdezte Winston.

- Igen, drágám, figyelek, folytassa. Csodálatos.

Winston tovább olvasott.

E három embercsoport céljai teljesen összeegyeztethetetlenek. A felül lévő célja az, hogy ott maradjon, ahol van. A középen lévőé, hogy helyet cseréljen a felül lévővel. Az alul lévők célja az, ha van céljuk - az alul lévőket ugyanis nagyon összetöri a robot, s csak időnként ébrednek a tudatára valaminek, ami mindennapi életükön kívül esik -, hogy eltöröljenek minden különbséget, s olyan társadalmat teremtsenek, amelyben minden ember egyenlő. Így aztán az egész történelem folyamán újból és újból megismétlődik egy fő körvonalaiban mindig azonos küzdelem. A felül lévők hosszú időszakokon át látszólag biztosan hatalmon vannak, de előbb vagy utóbb mindig elkövetkezik egy pillanat, amikor elvesztik vagy az önmagukba vetett hitet, vagy azt a képességüket, hogy eredményesebben kormányozzanak, vagy mind a kettőt. Ilyenkor megbuktatják őket a középen lévők, akik a maguk oldalára állítják az alul lévőket, azzal, hogy úgy tesznek, mintha a szabadságért és az igazságért harcolnának. Mihelyt a középen lévők elérték céljaikat, az alul lévőket visszataszítják régi szolgai helyzetükbe, s belőlük lesz a felső réteg. Nemsokára egy új középső csoport válik ki a másik két csoport valamelyikéből vagy mindkettőből, s a küzdelem újból megkezdődik. A három csoport közül egyedül az alsó az, amelyiknek sohasem sikerült, még átmenetileg sem, elérni céljait. Túlzás volna azt állítani, hogy anyagi értelemben nem volt fejlődés a történelem folyamán. Még ma is, amikor hanyatlási szakaszban vagyunk, fizikailag jobb helyzetben van az átlagember, mint néhány évszázaddal ezelőtt volt. De sem a jólét növekedése, sem a bánásmód enyhülése, sem a reform vagy a forradalom nem hozta soha egy milliméterrel sem közelebb az emberi egyenlőséget. Az alul lévők nézőpontjából egyetlen történelmi változás sem jelent sokkal többet, mint uraik nevének változását.

A tizenkilencedik század végétől sok megfigyelő számára nyilvánvaló lett ennek a sablonnak az ismétlődése. Ekkor filozófiai iskolák keletkeztek, amelyek ciklikus folyamataként értelmezték a történelmet, s igyekeztek kimutatni, hogy az egyenlőtlenség az emberi élet megváltoztathatatlan törvénye. Ennek az elméletnek persze mindig voltak követői, most azonban jelentős változás mutatkozott a módban, ahogyan jelentkezett.
A múltban a hierarchikus társadalmi forma szükségessége jellegzetesen a felsőosztály tanítása volt. Ezt prédikálták papok és jogászok, s mindazok, akik rajtuk élősködtek, s általában ígéretekkel enyhítették, azzal, hogy egy síron túli képzelt világban majd kárpótlás jár érte. A középső réteg, amíg a hatalomért harcolt, mindig olyasféle jelszavakat használt, mint "szabadság", "igazság" és "testvériség". Most azonban az emberi testvériség fogalmát olyan emberek kezdték támadni, akik még nem voltak abban a helyzetben, hogy parancsolhassanak, csak remélték, hogy eljön ez az idő. A múltban a középső réteg forradalmakat csinált az egyenlőség zászlaja alatt, aztán új zsarnokságot teremtett, mihelyt a régit megdöntötte. Az új középső csoportok lényegében előre meghirdették zsarnokságukat. A szocializmus elmélete, amely a tizenkilencedik század elején tűnt fel, s az utolsó szem volt egy eszmeláncban, amely az ókori rabszolgalázadásokig nyúlik vissza, még mélyen meg volt fertőzve az elmúlt korszakok utópizmusával. A szocializmusnak körülbelül 1900-tól fogva feltűnt valamennyi változatában azonban egyre nyíltabban feladták a szabadság és egyenlőség megteremtésének célkitűzését. A század közepén feltűnt új mozgalmaknak - Óceániában az Angszocnak, Eurázsiában a Neobolsevizmusnak, Keletázsiában pedig, ahogy nevezni szoktuk, a halálimádatnak - már a szabadságnélküliség és az egyenlőtlenség állandósítása volt a tudatos célja. Ezek az új mozgalmak persze a régiekből nőttek ki, igyekeztek megtartani nevüket, s színleg hűek maradtak azok ideológiájához. A célja azonban mindegyiknek az volt, hogy feltartóztassa a fejlődést, s egy megválasztott időpontban befagyassza a történelmet. A szokásszerű ingalengés még egyszer megtörtént, s aztán megállt. Mint máskor is, a középső csoport kilökte helyéről a felsőt, s belőle lett felső; ezúttal azonban, tudatos stratégia révén, a felső csoport állandóan meg tudja tartani pozícióját.

Az új tanok létrejöttének oka részben a történelmi tudás felhalmozódása és a történelmi érzék megnövekedése, ami a tizenkilencedik század előtt alig létezett. A történelem ciklikus mozgása érthető lett, vagy annak tűnt; s ha érthető, akkor megváltoztatható. A legfőbb, az alapvető ok azonban az, hogy már a huszadik század elején technikailag lehetségessé vált az emberi egyenlőség. Az még mindig igaz volt, hogy az emberek velük született képességei nem egyformák, s hogy a munkaterületek olyan módon specializálódtak, hogy az bizonyos egyéneknek a többiek rovására kedvez; de nem volt többé szükség osztálykülönbségekre vagy nagy eltérésekre a jólét területén. A régebbi korokban az osztálykülönbségek nemcsak elkerülhetetlenek voltak, hanem kívánatosak is. Az egyenlőtlenség volt a civilizáció ára. A gépi termelés fejlődésével azonban megváltozott a helyzet. Bár még mindig szükséges volt, hogy az emberek különböző fajta munkákat végezzenek, nem volt többé szükségszerű különböző társadalmi vagy gazdasági színvonalon élniük. Ennek következtében azoknak az új csoportoknak a szemszögéből, amelyek éppen azon a ponton voltak, hogy magukhoz ragadják a hatalmat, az emberi egyenlőség nem eszménykép volt többé, amelyért küzdeni kell, hanem veszély, amelyet el kell hárítani. Primitívebb korszakokban, amikor az igazságos és békés társadalom tényleg megvalósíthatatlan volt, nagyon könnyű volt hinni benne. Évezredeken át kísértette az emberi képzeletet egy földi paradicsom eszményképe, amelyben az emberek a testvériség állapotában, törvények és állati robot nélkül élhetnek együtt. S ez a látomás bizonyos fokig még azokat a csoportokat is hatalmában tartotta, amelyek az egyes történelmi változásokból hasznot húztak. A francia, angol és amerikai forradalmak örökösei részben hittek az emberi jogokról, a szólásszabadságról, a törvény előtti egyenlőségről és egyebekről szóló frázisaikban, s még azt is megengedték, hogy e frázisok bizonyos mértékig befolyásolják magatartásukat. A huszadik század negyedik évtizedétől kezdve azonban a politikai gondolkodás minden fontosabb áramlata tekintélyelvű lett. A földi paradicsom pontosan abban a pillanatban vesztette hitelét, amikor megvalósíthatóvá vált. Minden új politikai elmélet, bármilyennéven nevezte magát, a hierarchiához és az osztályokra tagozódáshoz vezetett vissza. S a látóhatár általános elsötétedése idején, amely 1930 körül következett be, nemcsak hogy újból mindennaposak lettek olyan eljárások, amelyekkel már régen, bizonyos esetekben évszázadokkal azelőtt felhagytak - az ítélet nélküli bebörtönzés, a hadifoglyok rabszolgamunkára fogása, a nyilvános kivégzések, a vallomások kicsikarására szolgáló kínzás, túszok szedése és egész népek deportálása -, hanem olyan emberek is megtűrték, sőt védelmezték ezeket az eljárásokat, akik felvilágosultnak és haladó szelleműnek tartották magukat.

Az Angszoc és versenytársai csak egy évtizednyi, a világ minden részében dúló háború, polgárháború, forradalom és ellenforradalom után bukkantak fel mint teljesen kidolgozott politikai elméletek. Árnyékukat azonban már előrevetették a különböző, általában totalitáriusnak nevezett rendszerekben, amelyek korábban tűntek fel a század folyamán, s már régóta sejteni lehetett annak a világnak fő körvonalait, amely az uralkodó káoszból ki fog emelkedni. Ugyanúgy nyilvánvaló volt az is, hogy miféle emberek fogják irányítani ezt a világot. Az új arisztokrácia legnagyobbrészt hivatalnokokból, tudósokból, technikusokból, szakszervezeti vezetőkből, reklámszakemberekből, szociológusokból, tanítókból, újságírókból és hivatásos politikusokból alakult ki. Ezeket az embereket, akik a fix fizetést húzó középosztályból és a munkásosztály felsőbb rétegeiből származtak, az ipari monopóliumok és a központosított kormányzás sivár világa formálta ki és hozta össze. Az elmúltkorok megfelelő csoportjaihoz képest kevésbé voltak pénzsóvárok, kevésbé csábította őket a fényűzés, éhesebbek voltak a puszta hatalomra, s főleg jobban tudatában voltak, hogy mit csinálnak, s nagyobb figyelmet fordítottak az ellenállás letörésére. Ez az utolsó különbség volt a döntő. A mostanihoz érve a múlt összes önkényuralmi rendszerei lagymatagok és hatástalanok voltak. A vezető csoportokat bizonyos mértékig minidig megfertőzték a liberális eszmék, hajlandók voltak mindenféle el nem kötött szálakat hagyni, csak a nyílt cselekedetekkel törődni, s nem érdeklődni az után, hogy min gondolkoznak alattvalóik. Mai mértékkel mérve még a középkor katolikus egyháza is elnéző volt. Ennek részben az az oka, hogy

a múltban egyetlen kormánynak sem állt módjában polgárait állandó felügyelet alatt tartani. A nyomtatás feltalálása azonban megkönnyítette a közvélemény befolyásolását, s a film és a rádió tovább fejlesztette ezt a folyamatot. A televízió felfedezésével, s azzal, hogy a technika haladása lehetővé tette, hogy ugyanazon a készüléken egyidejűleg adni és venni is lehessen, vége lett a magánéletnek. Minden polgár, vagy legalábbis minden polgár, aki elég fontos ahhoz, hogy érdemes legyen szemmel tartani, a napnak mind a huszonnégy órájában a rendőrség szeme előtt és a hivatalos propaganda hallótávolságán belül tartható, elzárva a gondolatok kicserélésének minden lehetőségétől. Annak a lehetősége, hogy minden alattvalót rákényszerítsenek nemcsak az Állam akaratának való feltétlen engedelmességre, hanem arra is, hogy tökéletesen egyforma nézeteket valljanak, most áll fenn először.
Az ötvenes és hatvanas évek forradalmi időszaka után a társadalom, mint mindig, újból felső, középső és alsó csoportokra tagozódott. Az új felső csoport azonban, elődeitől eltérően, nem ösztönösen cselekedett; tudta, mire van szükséges ahhoz, hogy helyzetét biztosítsa. Arra már régen rájöttek, hogy az oligarchia egyedüli biztos alapja a kollektivizmus. A gazdaság és az előjogok akkor védhetők meg a legkönnyebben, ha közösen birtokolják őket. A magántulajdon úgynevezett eltörlése, amelyre a század közepén került sor, a valóságban azt jelentette, hogy a tulajdon sokkal kevesebb kézben összpontosult, mint azelőtt; ám az új tulajdonosok egyének tömege helyett egy csoportot képeztek. Egyénileg egyetlen párttagnak sincs semmije, a jelentéktelen személyi tulajdonokat kivéve. Kollektívan a Párté minden Óceániában, mert a párt ellenőriz mindent, s a Párt rendelkezik a termékek fölött, úgy, ahogy jónak látja. A Forradalmat követő években a Párt szinte ellenállás nélkül léphetett be ebbe az uralkodó pozícióba, mert az egész folyamatot úgy tüntették fel, mint a kollektivizálás egyik aktusát. Mindig az volt a feltevés, hogy ha a tőkésosztályt kisajátítják, utána a szocializmusnak kell bekövetkeznie; s a tőkéseket kétségbevonhatatlanul kisajátították. A gyárakat, bányákat, földeket, házakat, szállítóeszközöket - mindent elvettek tőlük; s mivel ezek a dolgok nem voltak többé magántulajdonban, ebből az következett, hogy köztulajdonban kell lenniük. Az Angszoc, amely a korábbi szocialista mozgalomból nőtt ki, s örökölte annak frazeológiáját, valóban végrehajtotta a szocialista program fő tételét, azzal az előre látott és előre kitervelt eredménnyel, hogy a gazdasági egyenlőtlenség állandósult.

De a hierarchikus társadalom állandósulásának problémái ennél mélyebbre nyúlnak. Egy uralkodó csoport csak négyféle módon bukhat meg. Vagy legyőzik kívülről, vagy annyira ki nem elégítően kormányoz, hogy a tömegek fellázadnak ellene, vagy megengedi, hogy erős és elégedetlen középső csoport jöjjön létre, vagy pedig elveszti önbizalmát és a kormányzásra való hajlamát. Ezek az okok nem külön-külön hatnak, rendszerint mind a négy jelen van bizonyos mértékig. Az az uralkodó osztály tud állandóan hatalmon maradni, amelyik mind a négy ellen védekezni képes. Végső fokon a döntő tényező magának az uralkodó osztálynak a szellemi attitűdje.

Századunk közepe után az első veszély ténylegesen megszűnt. A világon osztozkodó három hatalom gyakorlatilag legyőzhetetlen, s csak lassú demográfiai változások révén válhatna meghódíthatóvá, ezt pedig a kormányzat puszta erővel elháríthatja. A második veszély szintén csak elméleti. A tömegek sohasem lázadnak fel önszántukból, és sohasem lázadnak fel csupán azért, mert el vannak nyomva. Amíg nincs lehetővé téve számukra, hogy mértékük legyen az összehasonlításhoz, igazában soha nem fognak a tudatára ébredni annak, hogy el vannak nyomva. 

A múlt ismétlődő gazdasági válságai immár szükségtelenek, s nem is engedik, hogy ilyesmi előfordulhasson; egyéb, hasonlóan nagy zavarok előfordulhatnak és elő is fordulnak, anélkül azonban, hogy politikai következményeik lennének, hisz nincs rá lehetőség, hogy az elégedetlenség kifejezhető legyen. Ami a túltermelés problémáját illeti, amely a gépi technika fejlődése óta társadalmunkban lappang, ezt az állandó hadviselés segítségével oldják meg (lásd a 3. fejezetet), amely a közszellem kellő mértékig való felizgatására is jó. Jelenlegi vezetőink szempontjából tehát igazi veszélyt csak egy új, tehetséges, kihasználatlan, hatalomra éhes emberekből álló csoport kialakulása s a liberalizmusnak és szkepticizmusnak a saját soraikban való elhatalmasodása jelent. Vagyis a probléma: nevelési probléma. Egyfelől a kormányzó csoport, másfelől a közvetlenül alatta lévő nagyobb végrehajtó csoport tudata folytonos idomításának a problémája. A tömegek tudatát csak negatív módon kell befolyásolni.

Adva lévén ez a háttér, bárki kikövetkeztetheti - ha nem ismerné még - az óceániai társadalom általános szerkezetét. A piramis csúcsán Nagy Testvér található. Nagy Testvér csalhatatlan és mindenható. Minden sikert, minden teljesítményt, minden győzelmet, minden tudományos felfedezést, minden ismeretet, minden bölcsességet, minden boldogságot, minden értéket közvetlenül az ő vezérsége és sugalmazása következményének tartanak. Nagy Testvért soha senki nem látta. Egy arc a deszkakerítéseken, egy hang a teleképben. Bizonyosra vehetjük, hogy sohasem fog meghalni, s máris igen bizonytalan, hogy mikor született. Nagy Testvér az az álarc, amelyben a Párt a világ számára megmutatkozik. Szerepe az, hogy gócpontja legyen a szeretetnek, a félelemnek és tiszteletnek, vagyis azoknak az érzelmeknek, amelyeket könnyebb egy egyén, mint egy szervezet iránt érezni. Nagy Testvér után következik a Belső Párt, amelynek taglétszáma hatmillióban van megszabva, vagyis valamivel kevesebben, mint Óceánia lakosságának két százaléka. A Belső Párt után következik a Külső Párt. Ha a Belső Pártot az Állam agyaként jellemezzük, a Külsőt joggal hasonlíthatjuk a kezéhez. Ez után következnek a néma tömegek, amelyeket "prolik"-ként szoktunk emlegetni; ezek a népességnek körülbelül nyolcvanöt százalékát teszik ki. Fentebb használt osztályozási terminológiánkkal élve a prolik jelentik az alsó csoportot, hisz az Egyenlítő vidékének rabszolganépei, amelyek folyton egyik hódító kezéről a másikéra kerülnek, nem állandó vagy nélkülözhetetlen részei a társadalmi struktúrának.

Elvileg a tagság e három csoportban nem öröklődik. A Belső Párthoz tartozó szülők gyermeke - elméletileg - nem születik Belső Párt-tagnak. A Párt valamelyik ágába való feltétel egy tizenhat éves korban leteendő vizsgához van kötve. Nem tesznek semmiféle faji megkülönböztetést, s egyik tartomány sem részesül előnyben a többivel szemben. Zsidók, négerek, tiszta indiánvérű dél-amerikaiak is találhatók a Párt legfelső soraiban, s minden terület tisztviselőit mindig az illető terület lakosai közül emelik ki. Óceánia egyik részében sem lehet a lakosoknak az az érzésük, hogy ők csak gyarmati népség, amelyet egy távoli fővárosból kormányoznak. Óceániának nincs fővárosa, és címzetes feje egy olyan személy, akinek tartózkodási helyét senki sem ismeri. Az Állam semmilyen szempontból nincs centralizálva, kivéve, hogy köznyelve elsősorban az angol, s hivatalos nyelve az újbeszél. Vezetőit nem vérségi kötelékek tartják össze, hanem a közös tanhoz való hűség. Igaz, hogy társadalmunk rétegekre van osztva, méghozzá nagyon mereven, s emiatt első pillanatra úgy tűnik, mintha öröklött határai lennének az egyes rétegeknek. A különböző csoportok közti ide-oda áramlás sokkal kisebb mértékű, mint a kapitalizmus idején, vagy éppen az ipar előtti korokban volt. A Párt két ága közt végbemegy bizonyos számú tagcsere, de csak annyi, amennyi biztosítja, hogy a Belső Pártból kiszoruljanak az ingatagok, s a Külső Párt nagyravágyó tagjai ártalmatlanná váljanak azáltal, hogy felemelkedhetnek. Proletároknak a gyakorlatban nincs megengedve, hogy a Párt tagjai lehessenek. A legtehetségesebbeket közülük, akik az elégedetlenséget elhintenék, egyszerűen felkutatja és megsemmisíti a Gondolatrendőrség. A dolgok ilyen állapota azonban szükségszerűen állandó, s nem is elveken alapszik. A Párt nem osztály a szó régi értelmében. Nem törekszik a hatalomnak saját gyermekei számára való átadására; s ha nem volna más mód arra, hogy a legtehetségesebb embereket tartsák legfelül, készek lennének egy egészen új nemzedéket verbuválni a proletariátus soraiból. A válságos években az ellenzék semlegesítését nagymértékben elősegítette az a tény, hogy a Párt nem volt örökletes testület. A régifajta szocialista, akit az "osztálykiváltság" miatt nevezett valami elleni harcra neveltek, feltételezte, hogy ami nem örökölhető, az nem is lehet állandó. Nem látta be, hogy az önkényuralom folytonosságának nem kell feltétlenül fizikainak lennie, s azon sem gondolkodott el, hogy az örökletes arisztokráciák mindig rövid életűek voltak, míg az egy-egy eszmét magukévá tevő szervezetek, mint a katolikus egyház, néha évszázadokig vagy évezredekig is fennmaradtak. Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra való öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élőre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törődik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad.

A korunkat jellemző összes hiedelmek, szokások, hajlamok, érzelmek, lelki beállítottságok valójában azt célozzák, hogy fenntartsák a Párt misztikumát, s megakadályozzák, hogy a jelenkori társadalom igazi természetét fel lehessen fogni. Fizikai értelemben vett lázadás, vagy bármilyen megmozdulás, amely lázadást idézhet elő, lehetetlen. A proletároktól nincs mit félni. Magukra hagyatva tovább dolgoznak, szaporodnak és halnak, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra, s nemcsak hogy lázadásra nem fognak érezni semmilyen ösztönzést, hanem még azt sem lesznek képesek felfogni, hogy a világ másféle is lehetne. Ők csak akkor válhatnának veszélyessé, ha az ipari technika fejlődése szükségessé tenné, hogy magasabb fokon képezzék őket. Mivel azonban a katonai és kereskedelmi versengés nem fontos többé, a népoktatás színvonala ténylegesen hanyatlóban van. Hogy milyen véleményeik vannak vagy nincsenek a tömegeknek, azt közömbös dolognak tekintik. A tömegek számára megengedhető az értelem szabadsága, hisz azoknak nincs intelligenciájuk. Egy párttag esetében viszont a legjelentéktelenebb tárggyal kapcsolatos legcsekélyebb véleményelhajlás sem tűrhető meg.

A párttag születésétől a haláláig a Gondolatrendőrség megfigyelése alatt áll. Még akkor sem lehet biztos benne, hogy egyedül van, ha egyedül van. Bárhol legyen, akár alszik, akár nem, akár dolgozik, akár pihen, fürdőkádban vagy ágyban: megfigyelhetik anélkül, hogy tudná. Egyetlen cselekedete sem közömbös. Baráti kapcsolatait, szórakozásait, felesége és gyermekei iránti magatartását, ha egyedül van, arckifejezését, az álmában mormolt szavakat, sőt még jellegzetes testmozdulatait is gyanakvással szemlélik. Felfedeznek nemcsak minden tényleges vétséget, hanem minden különcséget is, bármilyen jelentéktelen az, felfedezik szokásainak bármilyen változását, minden ideges modorosságát, amely valamilyen lelki tusa tünete lehet. Egyáltalán semmiben sincs szabad választása. Ugyanakkor cselekedeteit nem szabályozza törvény, sem nyíltan megfogalmazott magatartáskódex. Óceániában nincs törvény. Azok a gondolatok és cselekedetek, amelyek leleplezésük esetén feltétlenül halált jelentenek, nincsenek hivatalosan megtiltva, s a vég nélküli tisztogatások, letartóztatások, kínzások, bebörtönzések és elgőzösítések nem ténylegesen elkövetett bűnökért kirótt büntetések, hanem csupán olyan személyek kikapcsolása, akik bűnt követhetnének el valamikor a jövőben. A párttagtól nemcsak azt követelik meg, hogy helyes nézetei, hanem azt is, hogy helyes ösztönei legyenek. A tőle megkívánt nézetek és állásfoglalások közül sokat sohasem határoztak meg nyíltan, s nem is határozhatnának meg anélkül, hogy fel ne fednék ezáltal az Angszocban rejlő ellentmondásokat. Ha az ember természettől párthű (újbeszélül: jógondolos), minden körülmények között tudni fogja, anélkül, hogy töprengene rajta, mi a helyes nézet vagy az óhajtott érzelem. Mindenesetre bonyolult szellemi tréning alkalmazásával is igyekeznek elérni, hogy ne is akarjon és ne is legyen képes valamilyen tárgyról alaposabban elgondolkodni. Ez a tréning, amelynek már gyermekkorában alávetik, az újbeszél bűnstop, feketefehér és duplagondol szavai köré csoportosul.

Egy párttagtól elvárják, hogy ne legyenek egyéni érzelmei, és sohase szűnjék meg lelkesedni. Feltételezik róla, hogy állandóan őrjöngve gyűlöli a külső ellenséget és a belső árulókat, ujjong a győzelmeken, s megalázkodik a Párt hatalma és bölcsessége előtt. Azt az elégedetlenséget, amelyet sivár, ki nem elégítő élete idéz elő, mesterségesen kifelé irányítják, s megosztják olyan eszközök révén, mint például a Két Perc Gyűlölet, s töprengéseit, amelyek esetleg szkeptikus vagy éppen lázadó magatartást kelthetnének, eleve elfojtatják korán elsajátított belső fegyelme segítségével. Az önfegyelmezés első és legegyszerűbb fokozatát, amely már a gyermeknek is megtanítható, újbeszélül bűnstop-nak nevezik. A bűnstop azt a képességet jelenti, hogy az ember szinte ösztönszerűen meg tud torpanni bármilyen veszedelmes gondolat küszöbén. Benne foglaltatik az a képesség, hogy ne értsen meg analógiákat, ne vegyen észre logikai tévedéseket, értse félre a legegyszerűbb érveket is, ha azok az Angszoc iránt ellenségesek, s szakítson meg vagy űzzön el magától minden olyan gondolatsort, amely eretnekség felé vezethet. A bűnstop tehát lényegében oltalmazó butaságot jelent. A butaság azonban nem elég. Ellenkezőleg: a teljes értelemben vett párthűség megköveteli, hogy az ember olyan tökéletesen ellenőrzése alatt tartsa saját lelki folyamatait, ahogyan a fakír uralja a testét. Az óceániai társadalom lényegében azon a hiten alapszik, hogy. Mivel azonban a valóságban Nagy Testvér nem mindenható, és a Párt nem csalhatatlan, fáradhatatlan rugalmasságra van szükség a tények kezelésében. A kulcsszó itt a feketefehér. Mint oly sok újbeszél szónak, ennek is két, egymásnak ellentmondó jelentése van. Ellenfélre alkalmazva azt jelenti, hogy az illető szemérmetlenül, a nyilvánvaló tényeknek ellentmondva azt állítja, hogy a fekete fehér.

Párttagra alkalmazva azonban azt jelenti, hogy
az illető lojálisan hajlandó a feketéről azt állítani, hogy fehér, ha a pártfegyelem ezt kívánja. De jelenti azt a képességet is, hogy az ember elhiggye, hogy a fekete fehér, sőt tudja, hogy a fekete fehér, s elfelejtse, hogy valaha bárki is az ellenkezőjét hitte. Ez megköveteli a múlt folytonos változtatását, ezt pedig az a gondolkodásmód teszi lehetővé, amely lényegében minden egyebet is magába foglal, s amelynek újbeszélül duplagondol a neve.

A MÚLTAT VÉGKÉPP ELTÖTÖRÖLNI

A múlt megváltoztatása két okból szükséges.
Ezek közül az egyik másodlagos, s hogy úgy mondjuk, óvintézkedés jellegű. E másodlagos ok az, hogy a párttag, akárcsak a proletár, részben azért tűri el a jelenlegi állapotokat, mert nincs mivel összehasonlítania őket. El kell vágni őt a múlttól, éppúgy, mint az idegen országoktól, mert azt kell hinnie, hogy jobban él, mint ősei, s hogy az anyagi jólét átlagszínvonala állandóan emelkedik.

A múlt kiigazításának sokkal fontosabb indítéka azonban az, hogy meg kell őrizni a Párt csalhatatlanságát. Ez nemcsak azt jelenti, hogy mindenféle szónoklatot, statisztikát és feljegyzést állandóan az adott helyzethez kell igazítani s így mutatni meg, hogy a Párt jóslatai minden esetben beteljesedtek.

Azt is jelenti ez, hogy soha nem ismerhető be semmiféle változás sem az elméletben, sem a politikai vonalvezetésében. Mert aki megváltoztatja véleményét vagy éppen politikáját, gyengeségről tesz tanúságot.

Ha tehát például Eurázsia vagy Keletázsia (akármelyik lehet) a jelenlegi ellenség, akkor mindig ennek az országnak kellett az ellenségnek lennie. S ha a tények mást mondanak, akkor a tényeket kell meghamisítani. Ilyenformán állandóan újraírják a történelmet.

A múltnak ez a napról napra folyó meghamisítása, amelyet az Igazság-minisztérium hajt végre, éppoly szükséges a rendszer szilárdságához, mint az elnyomó és kémkedő tevékenység, amelyet a Szeretet-minisztérium végez.

A múlt változtathatósága az Angszoc fő tétele. A múlt eseményeinek, állítják, nincs objektív létük, csak az írásos emlékekben és az emberek emlékezetében élnek tovább. A múlt az, amit a feljegyzések és az emlékezet megőriznek. S mivel teljesen a Párt szabályozza tagjainak gondolatait, következésképpen a múlt az, amit a Párt annak szán. S ugyancsak a fentiekből következik, hogy jóllehet a múlt változtatható, soha egyetlen konkrét esetben sem változott meg. Mert ha a pillanatnyi szükségletnek megfelelően akármilyen új formát adunk neki, akkor ez az új változat lett a múlt, és másféle múlt soha nem létezhetett.

Ez a szabály érvényes akkor is, ha - mint gyakran megtörténik - ugyanazt az eseményt kell egyetlen év folyamán többször megmásítani a valósághoz képest. A Párt mindig az abszolút igazság birtokában van, márpedig ami abszolút, az sohasem lehetett más. Mint látni fogjuk, a múlt szabályozása elsősorban az emlékezet edzésétől függ. Pusztán gépies cselekvés kell ahhoz, hogy biztosra vegyük: minden írásos emlék megegyezik a pillanatnyi hivatalos elmélettel. De emlékezni is úgy kell az eseményekre, mintha a kívánt módon történtek volna. S ha az embernek át kell rendeznie az emlékeit vagy meg kell másítania az írásban megörökített tényeket, akkor el kell felejtenie, hogy ezt cselekedte. Ennek az eljárásnak a fortélyát éppen úgy meg lehet tanulni, mint bármilyen más elmetornáét. A párttagok többsége meg is tanulja, s megtanulja mindenki, aki értelmes s ugyanakkor párthű. Óbeszélül ezt az eljárást, elég szókimondóan, "valóságszabályozásnak" nevezik. Újbeszélül duplagondol a neve, jóllehet a duplagondol fogalmába még sok minden beletartozik.

A duplagondol azt a képességet jelenti, hogy valaki egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja.

A pártértelmiségi tudja, hogy milyen irányba kell megváltoztatnia emlékeit; tehát azt is tudja, hogy tréfát űz a valósággal, a duplagondol alkalmazásával azonban mindjárt meg is nyugtatja magát, hogy a valóságon semmilyen csorba nem esett. Az eljárásnak tudatosnak kell lennie, különben nem hajtható végre kielégítő pontossággal; de ugyanakkor öntudatlannak is kell lennie, különben a hamisítás és a bűntudat érzését kelti. A duplagondol az Angszoc igazi lényege, hiszen a Párt alapvető ténykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el.

Megfontolt hazugságokat mondani s közben őszintén hinni bennük, elfelejteni bármilyen tényt, ha időszerűtlenné vált, s aztán, ha ismét szükség van rá, előkotorni a feledésből éppen csak a szükséges időre, tagadni az objektív valóság létezését, s ugyanakkor számításba venni a tagadott valóságot - mindez elengedhetetlenül szükséges.

Még a duplagondol szó használatakor is szükség van a duplagondol alkalmazására. A szó használatával ugyanis elismeri az ember, hogy meghamisítja a valóságot; a duplagondol azonnali alkalmazásával kitörli ennek tudatát; s így tovább a végtelenségig: a hazugsággal mindig az igazság elé ugrik. Végeredményben a Párt a duplagondol segítségével vált képessé arra - s amint tudjuk, évezredekig képes lehet rá - hogy megállítsa a történelem folyamatát.

Valamennyi múltbeli oligarchia vagy azért bukott meg, mert megcsontosodott, vagy azért, mert elpuhult. Vagy korlátolttá és elbizakodottá váltak, nem igazodtak a változó körülményekhez, s ezért megdöntötték őket, vagy pedig liberálisabbak lettek és elgyávultak, engedményeket tettek, amikor erőszakot kellett volna alkalmazniuk, s megint csak megdöntötték őket. Tehát, mondhatni, vagy tudatos, vagy tudatlan voltuk buktatta meg őket. A Pártnak sikerült megteremtenie egy olyan gondolatrendszert, amelyben mindkét állapot egyidejűleg megvan. A Párt uralmát semmilyen más értelmi alapon nem lehetne tartósítani. Ha valaki uralkodni akar, s uralmát folytonossá akarja tenni, értenie kell a valóságérzék kificamításához.

Az uralkodás titka ugyanis az önmagunk csalhatatlanságába vetett hit párosítása a múlt tévedéseiből való tanulni tudással.

Talán mondanunk sem kell, hogy a duplagondol legkifinomultabb gyakorlói azok, akik feltalálták s tudják, hogy ez az ész rászedésének hatalmas rendszere.

A mi társadalmunkban éppen azok látják a legkevésbé olyannak a világot, amilyen, akik a legjobban tudják, hogy mi történik. Általában: minél nagyobb fokú a tudás, annál nagyobb a csalás; a legokosabb ember a legőrültebb.

Világosan illusztrálja ezt az a tény, hogy a háborús hisztéria intenzitása együtt növekszik a társadalmi létrán való emelkedéssel. A legésszerűbb magatartást a háborúval kapcsolatban a vitás területek rabszolganépei tanúsítják.

Az ő számukra a háború pusztán folyamatos elemi csapás, amely úgy söpör végig rajtuk, mint az árapály hullámai. Számukra teljesen közömbös, hogy melyik fél győz. Tudják, hogy egy uralomváltás csak azt jelenti, hogy új gazdák számára kell végezniük ugyanazt a munkát, amit addig végeznek, s hogy új gazdáik ugyanúgy bánnak majd velük, mint a régiek.

Az alig valamivel jobb bánásmódban részesülő munkások, akiket "prolik"-nak nevezünk, csak néha vannak tudatában a háborúnak. Ha szükséges, őrjöngő félelembe és gyűlöletbe lehet kergetni őket, de magukra hagyva képesek hosszú időre elfelejteni, hogy háború van. Igazi háborús lelkesedés csak a Párt és főleg a Belső Párt soraiban található. A világ meghódításában azok hisznek a legszilárdabban, akik tudják, hogy ez lehetetlen. Az ellentéteknek - a tudásnak, és a tudatlanságnak, a cinizmusnak és a fanatizmusnak - ez a sajátos összekapcsolása az óceániai társadalom egyik fő jellemzője. A hivatalos ideológia olyan területeken is bővelkedik ellentmondásokban, ahol semmi gyakorlati oka sincs rá. Így például a Párt elutasítja és lenézi valamennyi elvet, amelyen eredetileg a szocialista mozgalom alapult, s azzal tetszeleg, hogy hogy a szocializmus nevében teszi ezt. Olyan megvetést tanúsít a munkásosztály iránt, amilyenre az elmúlt századokban nem volt példa, s ugyanakkor a párttagokat olyan egyenruhába öltözteti, amely valamikor a munkások jellegzetes ruhája volt. Tervszerűen aláaknázza a családi összetartást, s ugyanakkor vezérét olyan néven nevezi, amely a családiasság érzelmeire apellál. Még annak a négy minisztériumnak a neve is, amely a kormányzást végzi, arcátlan módon tüntet a tények szándékos elferdítésével. 


A Béke-minisztérium háborúval foglalkozik, az Igazság-minisztérium hazugságokkal, a Szeretet-minisztérium kínzással, s a Bőség-minisztérium éheztetéssel. 

Ezek az ellentmondások nem véletlenek, s nem is közönséges színlelésből erednek: a duplagondol-gyakorlatoknak vannak szánva. Mert csak ellentmondások összebékítésével lehet a hatalmat a végtelenségig megőrizni. Semmilyen más módon nem lehet az ősidőktől tartó ciklikus gondolatokat megszakítani. Ha az emberi egyenlőséget örökre el akarják hárítani - ha a felső csoport, ahogy neveztük, állandóan meg akarja tartani helyét -, akkor az uralkodó elmeállapotnak a szabályozott őrületnek kell lennie.

De van még egy kérdés, amelyet mindeddig szinte teljesen elhanyagoltunk. 
Éspedig: miért kell megakadályozni az emberi egyenlőséget? Feltéve, hogy az eljárás mechanizmusát helyesen írtuk le, mi az indítóoka ennek az óriási, gondosan kitervezett erőfeszítésnek, amellyel be akarják fagyasztani a történelmet egy adott pillanatban?

Itt jutunk el a központi titokhoz. Mint láttuk, a Párt, s főleg a Belső Párt misztikuma a duplagondol-on alapszik. De még ennél is mélyebben rejlik az igazi indítóok, a sohasem firtatott ösztön, amely elsődlegesen vezetett a hatalom megragadásához, s hozta létre a duplagondol-t, a Gondolatrendőrséget, az állandó háborút s mind a többi szükséges tartozékot. Ez az indítóok valójában…

Winston úgy ébredt tudatára a csendnek, mint amikor valaki egy új hangra eszmél. Rájött, hogy Julia egy idő óta nagyon csendes. A lány az oldalán feküdt, meztelen felsőtesttel, kezét az arca alá téve, s egy fekete hajfürt hullott a szemébe. Keble lassan és szabályosan emelkedett és süllyedt.

- Julia.

Semmi válasz.

- Julia! Ébren van?

Semmi válasz. A lány elaludt. Winston becsukta a könyvet, gondosan letette a padlóra, lefeküdt, és magukra húzta a takarót.

Még nem tudta meg, tűnődött, a végső titkot. A hogyant már megértette, a miértet még nem. Akár a 3. fejezet, az 1. fejezet sem mondott neki igazában semmit, amit eddig ne tudott volna; csak rendszerezte meglévő ismereteit. Elolvasásuk után azonban még biztosabb volt benne, mint azelőtt, hogy nem őrült. Az, hogy kisebbségben van, ha akár egymaga alkotja a kisebbséget, még nem jelenti azt, hogy őrült valaki. 

Van igazság, és van hazugság, s ha akár az egész világ ellenében is az igazsághoz ragaszkodunk, még nem vagyunk őrültek. 

Szerkesztette. SBG Buddha - VilagHelyzete

George Orwell és az orwelli Új Világrend a VilagHelyzete és az AlternativHirek cikkeiben.

A teljes film - Orwell 1984 - itt megtekinthető:

➽ Kapcsolódó 
VilagHelyzete.com Cikkek: ➽




Elérhetőségek, amiket érdemes elmenteni:
📷 #1.számú Facebook-oldal:
📷 Párhuzamos FB-oldal:
📷 FB-oldal 'vész' esetére:
📷 Azonnali alternatív VilagHelyzete hírek: http://www.AlternativHirek.com

VilagHelyzete%2B-%2Bqrcode
Ha úgy érzed értékes a VilagHelyzete és Alternatív Hírek oldalakkal kapcsolatos tevékenységem vagy érdemes támogatni a fennmaradást, minden segítséget szívesen veszek és köszönök:
akár a Paypal-küldéssel, akár Patreon támogatóként, mert nagyban segít a további működésben és életben tartásban. Köszönöm! 
Egyszerűen beolvashatod a QR-kódot és ott is vagy! >>>

vagy Exkluzív tartalom és kommunikációs lehetőség patronálóknak:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide írhattok bármilyen üzenetet és hozzászólást!

Az utóbbi napok fontos VilagHelyzete videója:


A Támogatásod is kell a fennmaradáshoz! A képre kattintva többet is megtudhatsz!

VilagHelyzete legnagyobb Facebook-oldala és közössége - Feltétlenül kövesd a friss napi hírekért!

Az elmúlt HÉT legnépszerűbb cikkei

VilagHelyzete Flickr Képalbum:

Joe Biden - Vörös-tengere

Legolvasottabb cikkek az elmúlt 1 évben

VilagHelyzete 10 másodperces COUB-videók - Adj rá hangot!