Az új világrend geopolitikai összefüggései - Marco Polo világának visszatérése és az amerikai katonaság reakciója - Robert D. Kaplan - ALTERNATÍV HÍREK

Az új világrend geopolitikai összefüggései - Marco Polo világának visszatérése és az amerikai katonaság reakciója - Robert D. Kaplan

Share This

NAGYON FONTOS KÖNYV ismertetését osztom meg veletek!
Robert D. Kaplan legújabb könyvét korábban megjelent esszék alkotják, amelyek egy tizenkét évet felölelő időszak alatt íródtak és jelentek meg különböző kiadványokban.

Egyes írások témái az Egyesült Államok külpolitikai tevékenységének hatékonyságával, az elmúlt évtizedek háborúinak mérlegelésével foglalkoznak, míg mások Kína felemelkedését járják körbe.

Ezek együttesen jól kirajzolják egy átalakuló világrend geopolitikai összefüggéseit. Jelen összefoglaló Kaplan legújabb könyvének legizgalmasabb fejezeteit igyekszik röviden ismertetni.




Marco Polo világának visszatérése és az amerikai katonaság reakciója

Bevezető esszéjében Kaplan kifejti, hogy a jelen geopolitikai helyzet Eurázsia létrejöttéhez vagy megszilárdulásához vezet, ami mellett Európának nemcsak a szerepe, de a körvonalai is egyre halványodnak.

A vesztfáliai rendszer nemzetállamainak befolyása egyre csökken, ismét birodalmak kerülnek előtérbe – az orosz, kínai, iráni és török birodalmak szerepe egyre nő.
A globalizáció hatására a kultúráknak olyan szintű keveredése tapasztalható, melyben elhomályosodik a „Nyugat” jelentése, a korábban a világ minden táján megjelenő gyarmatosító európaiak mára saját területeiken élnek együtt megannyi különböző kultúrával.

A Mediterrán-öbölön keresztül érkező menekülteknek és az Indiai-óceánon egyre felélénkülő kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően a Halford Mackinder által megalkotott „világsziget” fogalmáról – melyben Eurázsia és Afrika összefonódnak – már nem túl korai beszélni.

Kaplan meglátása szerint világunk mai képe egyre jobban hasonlít ahhoz, amivel Marco Polo találta szembe magát XIII. századbéli utazásai során, akit olyannyira lenyűgözött a keleti világrész fejlettsége, hogy egyenesen Kínában látta a jövő nagyhatalmát.

Kaplan meglátása szerint jelenleg Törökország és Irán a közel-keleti térség legstabilabb szereplői, részben a birodalmi történelmüknek köszönhetően.

- Egyik ország tekintetében sem számít összeomlásra, csak kisebb politikai felfordulásokra. - Szíria és Irak talpraállásában nem hisz, ezeknek a területeknek a felemelkedése sem Törökország, sem Irán érdekeit nem szolgálja, a konfliktusok idején felnövekedett népességük túlságosan ki van téve a radikális iszlám propagandának.

Eurázsia egyik legfontosabb szereplőjének, Oroszországnak a történelmére nem gyakorolt hatást a reneszánsz vagy a felvilágosodás, ami Európában olyan meghatározó volt; a birodalmi berendezkedés pedig a mai napig jellemző rá.

Földrajzi elhelyezkedése miatt a Fekete-tenger medencéje ugyanolyan fontossággal bír számára, mint a Közel-Kelet, ezáltal a jelenünkben újra összeálló eurázsiai kontinens az ország számára mindig is tisztán látható volt. Oroszország azonban nem biztosítja azt a stabilitást a régió számára, amit a hidegháború alatt tudott, saját belső problémái pedig szintén ráerősítenek a Kaplan által vízionált új-középkori állapotokra, melyekben az államok szerepe csökken, az egyes szereplőké és identitásoké pedig egyre hangsúlyosabb.

Oroszország számára egyértelműen Kína jelenti a legnagyobb kihívást Eurázsiában.
Kína többezeréves birodalmi múltja egyrészről felruházza egyfajta felsőbbrendűségi érzéssel, másrészről pedig képessé teszi a legkülönbözőbb kultúrákkal való kommunikációra – az azokkal való egyezségkötéseihez nem fűződik érzelmi vagy erkölcsi töltet, ami jelentős rugalmasságot jelent. Az ország földrajzi felépítését azonban nagyfokú egyenlőtlenségek jellemzik – legfejlettebb városai ma is a termékeny partmenti területein helyezkednek el, a történelme során mindvégig Kínához tartozó régiókban. A nyugati országrész sivatagos területei mindössze a Qing-dinasztia idején kapcsolódtak az országhoz, és a mai napig ez a régió jelenti a legnagyobb fenyegetést Kína nemzeti egységére. Xinjiang ujgur lakóinak muszlim identitása élesen elhatárolja őket a han kínai többségi társadalomtól. Az Új Selyemút projekt egyik fontos célja pedig, hogy ezt a puskaporos hordót a lehető legszorosabban fűzze magához Kína. Mind Oroszország, mind pedig Kína külpolitikai erőfitogtatása logikusan következik belföldi kihívásaikból, azok mellett fokozott szükség van a nacionalizmus egységesítő hatására.

Ami az Egyesül Államokat illeti, Kaplan véleménye szerint az kialakulóban lévő új geopolitikai helyzetre legmegfelelőbb reakció saját maga meghatározása kell, hogy legyen.

Az Egyesült Államok egy tengeri hatalom, akinek célja megvédeni azt a szabadkereskedelmi rendet, amiből neki is haszna származik. Kaplan szerint a demokrácia nem feltétele a szabadkereskedelemnek, az Egyesült Államok célja nem saját értékeinek másokra erőltetése kell, hogy legyen, azonban neo-izolacionizmusba sem szabad átcsapnia a minimális beavatkozásnak. Erős légi- és tengeri ereje tökéletes ehhez a fajta külpolitikához, ezeken keresztül messzi területeken is képes kivetíteni erejét.

Az USA történelmének során mindvégig célja volt megakadályozni, hogy egy hatalom akkora befolyást szerezzen a keleti földtekén, mint amivel az USA nyugaton rendelkezik.
Míg egy ország erre aligha volna képes, a nyugati értékektől egyre távolabb kerülő Európa, Oroszország, Törökország és Irán, Kína hatalmát felhasználva, már annál inkább fenyegetést jelenthet. Erre az újdonsült kihívásra válaszul azonban nem szárazföldi erejét kell növelnie az amerikai hadseregnek, hanem tengeri hatalomként a világ óceánjain ellensúlyoznia az eurázsiai kontinens tömörülését. Tengeri jelenlétét meg kell erősítenie az Indiai-óceánon, méghozzá Perzsa-öbölbeli és a Kelet-Kínai-tengeri flottáinak szorosabb összekapcsolásával.

A háború elkerülésének művészete – The Atlantic, 2015. június - A Szkíták!

A mai Ukrajna és Dél-Oroszország területén élt egy lovasnép a Kr. e. hetedik századtól a harmadikig, aminek neve a mai napig összefonódik a rettenthetetlen, önfeláldozásra is képes harcosokéval – ők a szkíták.

A szkíták történelmi jelentőségét azonban nem a kegyetlenségük adja, ahogy azt sokan gondolják, ellenben a perzsa Dárius hadseregének hatodik századi legyőzése szolgálhat értékes tapasztalatokkal napjaink világában is. A szkíták bátran kiálltak a hatalmas sereggel szemben, nomád életmódjuk nem kötötte őket egy területhez, értékeik könnyen mozgathatóak voltak, ez pedig rendkívüli rugalmasságot adott nekik. A perzsák ellen indított kisebb támadásaik lassan meggyengítették azok hadseregét, és Dárius végül kivonult Szkítiából.

Az ellenséget megölni könnyű lett volna a perzsák számára, megtalálni már sokkal nehezebb volt. Ez sok fegyveres konfliktusban ma is pontosan ilyen igaz, ráadásul a háború színtere mára sokkal kiterjedtebb, sokkal inkább elvesznek benne az egyes harcosok.

A szkíták napjainkra is átültethető tanulsága, hogy nem szabad „kísérteteket” kergetni és túl mélyre merészkedni olyan területeken, ahol a civilizációs adottságok nem számítanak eleget a latban. Ahogy Sun Zi is fogalmazott 



Az oldal amelyik tudja, hogy mikor kell harcolni és mikor nem, győzni fog. Vannak utak, amiken nem szabad végigmenni, hadseregek, amiket nem szabad megtámadni és városok, melyeket nem szabad ostromolni.”

Az ellenség soha nem az USA feltételei mellett lép vele kapcsolatba, csak a sajátjai szerint. Ezért létezik az aszimmetrikus hadviselés az idők kezdete óta.
Mikor az iraki felkelők autókba rejtett robbanótestekkel lépnek szembe az amerikai tengerészgyalogosokkal, úgy viselkednek, mint egykor a szkíták. Amikor a kínaiak területi követelésekkel zaklatják a Fülöp-szigetek haditengerészetét, mindvégig elkerülve az amerikaiakkal való összetűzést – ugyancsak szkíták harcmodorát követik. Az Iszlám Állam késekkel és kamerákkal felszerelt harcosai szintúgy „szkíták”. Ezek miatt a „modern szkíták” miatt képtelen az Egyesült Államok uralni számos nemzetközi konfliktust, szuperhatalom létének ellenére. Talpon maradni pedig csak úgy lehet, ha nem vívsz meg minden csatát.


Az amerikaiak drónhadviselése sem az erősségükről, hanem a határaikról árulkodik. Az Obama-adminisztrációnak tudomásul kell vennie korlátait, és nem merészkedni túl mélyre a szíriai hadszíntéren. Bashar al-Assad legyőzése kiszámíthatatlan állapotokhoz vezet majd, talán olyan csata ez, amit Sun Zi szerint nem szabad megvívni.

Hogyan kerülheti el az USA Dárius sorsát? Hogyan küzdheti le büszkeségét, és tehet mégis eleget erkölcsi kötelességeinek mint nagyhatalom? Helyetteseket, proxykat kell használnia, még akkor is, ha azok saját ellenfelei közül kerülnek ki. Miért ne hagyhatná Amerika, hogy a Közel-Kelet országai egymás között alakítsanak ki egyfajta érzékeny egyensúlyt? Ha az USA hátra is lépne egyet, az még nem a gyengeségéről árulkodna. Térjen vissza tengeri hatalom létéhez, a szárazföldön csak Európában avatkozva be – ott ugyanis nem szkítákkal van dolga, csak hagyományos ellenségekkel. A szkíták a térítő nemzetek – gondoljunk itt a demokrácia felsőbbrendűségét hirdető amerikaiakra – legnagyobb ellenségei, azon nemzeteké, akik nem ismerik a határaikat.

Irak: az alternatívák játéka – The Atlantic, 2008. október

Mint az iraki háború korai támogatója, Kaplan – másokhoz hasonlóan – az alternatívákban talált menedéket: minden olyan rossz dologban, ami akkor történhetett volna, ha Saddam Hussein hatalmon marad. A lehetőségeknek ilyen jellegű összevetése a konzervatív véleménylapok alappillérévé vált.

És valóban, a „mi lett volna, ha” lista hosszú és meggyőző. Csak pár példa: ha nem avatkozik be az USA, a szankciók az iraki rezsim ellen hamarosan bedőlnek, mire a franciák, oroszok és kínaiak mind kedvező ajánlatokkal álltak volna Saddam elé, aki nagy valószínűséggel újraindítja fegyverprogramját. Az irakiak és irániak között fegyverkezési verseny felerősödése végzetes következményekkel járhatott volna, mivel az irániak is úgy gondolták, hogy Saddam rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Az olajeladásokon meggazdagodott iraki államfőnek jelentősen megnőtt volna a befolyása. Kaplan elismeri, hogy Saddam életben maradása szörnyű állapotokat eredményezett volna Irakban, ahogy a szerző azt meg is tapasztalta még a nyolcvanas években.

Kérdés azonban, hogy szembe lehet-e állítani ezeket a „mi lett volna, ha” típusú állításokat a több mint négyezer amerikai katona halálával és az akár többszázezer iraki elvesztett életével, a háború százmilliárdokat elérő költségeit nem is említve.
Ezeket a szempontokat nem vették figyelembe a háborút kezdetekben támogatók.


Az alternatívák összevetése azonban önmagában nem vezet semmire. Ami számít, az a tények jelenlegi állása – az USA túlvállalta magát Irakban és Afganisztánban, míg az oroszok módszeresen dolgoznak egykori szovjet határaik újjáépítésén a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, a kínaiak pedig, felhasználva az amerikai fél Közel-Keleten való elfoglaltságát, annak valódi katonai ellenfelévé válnak.
Ami biztos, hogy jobb ma a helyzet Irakban, mint 2006-ban volt. Kaplan szerint el kell ismerni, hogy Bush elnöknek a háborúellenes Washington tanácsának megtagadása és a bevonulás Irakba bátor és bölcs döntés volt, aminek köszönhetően talán elindulhat az ország a demokratikus stabilizálódás útján, példát szolgáltatva az arab világnak.


Lehet tehát azt állítani, hogy az iraki invázió megérte? Kizárólag történelmi távlatból talán. A politikának azonban a jelenre kell koncentrálnia, a közeli és középtávú jövőt venni figyelembe. Amennyiben kizárólag a hosszútávra koncentrál, az a túlságosan nagyszabású tervek vállalásával fenyeget. Megállja-e Irak a „szülők tesztjét”? El lehet-e mondani a szülők szemébe nézve, hogy gyermekük elvesztése megérte? Akármilyen kegyetlenül hangzik is, a mennyiségnek jelentősége van – ötszáz szülő szemébe nézve talán elmondhatjuk, hogy megérte. Négyezer szülő szemébe nézve azonban még hosszú évekig nem mondhatjuk, hogy megérte volna.


A sebesült hátország – The American Interest, 2011 február

A nyolcvanas években az afganisztáni háborúról való tudósítás során Kaplan megtanulta, hogy a szovjetek által lefektetett taposóbombák célja nem a gyilkolás, hanem a megnyomorítás volt. Egy holttest nem okoz taktikai nehézségeket serege számára, a sebesült katona azonban azok segítségére szorul, akik egyébként képesek lennének harcolni, kivonva őket a csatatérről. Igaz ez a hátországra is – a sebesültekről gondoskodni kell, a pszichológiai traumák pedig jobban megterhelik a társadalmat, mint az elesettek halála.

A háborúk okozta pszichológiai sérülések hosszú évek törődését igénylik, és a mai napig nem foglalkoznak velük eléggé. Az Irakban és Afganisztánban 2001 óta harcolt 2,2 millió amerikai katona közül több százezren szenvedtek el testi vagy lelki sebesüléseket. Negyvenezren sérültek meg olyan súlyosan, hogy az komolyan kihat saját és családjuk életére. A harcokban résztvettek mintegy harminc százalékánál kimutatható emellett a depresszió és a poszttraumás stressz szindróma is, melyek kezelésére mind orvosok által, mindpedig illegálisan beszerzett gyógykészítményeket használnak az érintettek. A veteránok mentális egészsége családjukra is kihat, gyakorivá vált a családon belüli erőszak, de a válások száma is megnövekedett. A volt katonák köreiben magasabb az öngyilkosságok aránya, mint a többségi társadalomban, illetve gyakran válnak hajléktalanná, nem győzve a civiltársadalomba való visszailleszkedést.

A jelen Amerikájának társadalmába visszailleszkedni pedig sokkal nehezebb, mint például az első világháború Franciaországába volt – az USA elszórt, elhúzódó, a hátországtól távoleső területeket érintő konfliktusai nem érintik az amerikai állampolgárok mindennapjait, azok nem képesek valódi együttérzést tanúsítani a harcokból visszatérő katonák irányába, hiába élvezik azok a társadalom többségének tiszteletét és megbecsülését.

A nemzetközi egyensúly fenntartásáért végzett, és nem a haza védelméért vívott háborúk távolinak, értelmetlennek tűnnek, a katonák magányosak traumáik feldolgozásában.


Míg a legjobb esetben a Közel-Keleten az Egyesült Államok beavatkozásán keresztül végbemenő demokratizálódás új partnereket szerezhet az USA számára, ez túlságosan hosszútávú szempont. Ahogy Kaplan az előző fejezetben is kifejtette, a politikának a jelenre kell fókuszálnia, lépéseit a rövid és középtávú költség-haszon elemzésére kell alapoznia. Történelmi távlatokban gondolkodni egyet jelent megfeledkezni a háború valós emberekre gyakorolt hatásairól. Az iraki háború negatív következményeinek figyelembe vétele mellett nem menthetőek fel azok az amerikaiak, akik azt a kezdeti időkben támogatták – köztük Kaplan sem.

Az is veszélyes azonban, ha kizárólag a társadalomra gyakorolt negatív hatásokat vesszük figyelembe, és megfeledkezünk az Egyesült Államok nagyhatalmi felelősségéről – például a boszniai-koszovói beavatkozás során, ahol bár alig érte az amerikai felet veszteség, ha másképp alakul is, megérte beszállniuk a harcokba, és ezzel megakadályozni az etnikai mészárlást.

Hol lehet meghúzni a vonalat? Hány sebesült és sérült katona kell ahhoz, hogy bukásként könyveljük el a beavatkozást? Erre a kérdésre nem lehet választ adni, fontos azonban, hogy minden esetben feltegyük magunknak.


Kissinger védelmében, The Atlantic, 2013. május

Henry Kissinger megítélése rendkívül vegyes: míg sok oldalról elítélik többek között a vietnámi háborúból való kivonulás elhúzódásáért, külpolitikai szakértelméért univerzálisan tisztelik. Kaplan ebben a fejezetben igyekszik perspektívába helyezni az egykori külügyminiszter döntéseit a hidegháború időszakának geopolitikai állapotainak ismertetésével.
Ronald Reagan elnök Henry Kissingerrel és más képviselőkkel - October 1981.CreditCredit

Kaplan osztja Kissinger véleményét, miszerint a hatvanas és hetvenes évek bizonytalan Amerikájában, mikor annak gyengeségei látszatra felülmúlták lehetőségeit, a status quo megőrzése jelentette a legmagasabb erkölcsi szükségességet. A hidegháború lezárultát követően egyesek megfeledkeztek róla, hogy az Egyesült Államok győzelme korántsem volt mindvégig egyértelmű, bár Kissinger lépései utólag túlzónak tűnhetnek, azok a nukleáris háború általi fenyegetettség időszakának szellemiségében születtek meg. Kissingerhez hasonlóan a korszak más befolyásos szereplői is saját bőrükön élték át a második világháború viszontagságait, számukra a hidegháború annak folytatása volt.

Vietnám esetében Kaplan az Egyesült Államok idealizmusát említi, az észak-vietnámi kommunisták által lemészárolt tízezrek iránt érzett kötelességet, ami később a kilencvenes évek balkáni beavatkozását is indokolta, illetve ugyanezt az érzületet kérték számon egyesek a ruandai mészárlásba való be nem avatkozás idején. Emellett a konfliktusból való kihátrálás is halmozottan nehéz volt a Nixon-adminisztráció számára – az észak-vietnámiak tisztában voltak a kérdéssel kapcsolatos belföldi megosztottsággal és azzal, hogy amennyiben ki tudják várni az aktuális adminisztráció bukását, az azt követő várhatóan jobb feltételekkel szolgál majd számukra, ez pedig nem tette őket alkukésszé.

Az amerikaiak belföldi véleménykülönbségei mellett a korszak elfogadott véleménye szerint a hidegháború és az abban az ellenfél oldalán álló szovjet és kínai rezsimek még hosszú évtizedekig biztosan hatalmon maradtak volna, így jellemző volt a közhangulatra egyfajta beletőrödöttség, ami értelmetlenként tüntette fel az ellenféllel szembeni fellépést.

Kissinger diplomáciai eredményei között Kaplan felsorolja a Jom kippur-i háborút követő kapcsolatfelvételt Egyiptommal és Szíriával, majd a Pinochet hatalomra juttatásának tragikus következményeit igyekszik enyhíteni, a jobboldali rezsim gazdaságra gyakorolt pozitív hatásának említésével. Ez utóbbinak perspektívába helyezéséhez a Carter-adminisztráció Etiópiától való elfordulásának katasztrofális következményeit használja fel. Meglátása szerint a Henry Kissingert övező vélemények az idő elteltével csak egyre pozitívabban változnak majd, ennek pedig részben magának Kissingernek a rendkívül jól olvasható írói stílusa az oka – a következő generációk saját szájából értesülnek majd eredményeiről, és nem kritikusaitól. Kissinger klasszikus realizmusa érzelmileg nehezen olvasható, de analitikai értéke időtálló.

Ha külpolitikáról van szó, Trump nem realista – The Washington Post, 2016. november 13.

Kaplan véleménye szerint a magához hasonló realistáknak aggodalomra ad okot Donald Trump elnök megválasztása. Meglátása szerint a realizmus egyféle észszerű gondolkodás, nem pedig az egyes krízisek kezeléséhez szánt útmutató. Ezt az észszerűséget pedig az esetleges tragédiákból lehet levezetni – minden olyan dologból, ami a külpolitikában félresikerülhet, hogy ezáltal az óvatosság és a történelmi tanulságok levonása alkossa meg a realista gondolkodást.
  

Thuküdidész óta tudjuk, hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és az érdek fontosabb az értékeknél.
Trump esetében nem beszélhetünk a történelem ismeretéről – a korábbi elnökökkel szemben Trump nem olvas könyveket. Míg a realisták istenítik az igazságot, Trump nem foglalkozik a tényekkel.


Trump megfeledkezik az erőegyensúly jelentőségéről és naivitást mutat Putyin megfékezésében való késedelmével. Nem ismeri fel az érdekek elsőbbségét az értékekkel szemben, mikor nem használja fel a szabadkereskedelmi együttműködés megkötését Kína befolyásának visszaszorítására.

A realizmus az önmegtartóztatásról szól, a status quoban látja az értéket, ezáltal tart a változásoktól. Trump ezzel szemben fel akarja borítani a nemzetközi kapcsolatok rendjét. A realizmus azonban nem egy stratégia, hanem egy észszerűség, ami pontosan ismeri Amerikának a történelem során kialakult pozícióját. Amennyiben megteheti, az USA-nak aktívan dolgoznia kell a civiltársadalom kiterjesztésén világszerte. Míg az idealisták csak erre koncentrálnak, a realisták felismerik a nemzeti érdekek elsőbbségét, közben azonban továbbra is gondolkodnak nemzetközi szinten is.

Az Egyesült Államok nagyhatalmi szerepe felelősséggel jár, a realizmus felhasználja Amerika katonai felsőbbrendűségét, hogy partnereit megvédje további konfliktusok előidézése nélkül. Trump remélhetőleg realistává válik majd, azonban addig még hosszú utat kell bejárnia.

Vezetésre szánva – The National Interest, 2015. január

A „mi lenne, ha” típusú kérdések tartják ébren a világ összes vezetőjét éjszaka. A külpolitika minden szereplője arra törekszik, hogy neki legyen igaza, a hibákért mások legyenek felelősek. Tisztában vannak vele, hogy bármilyen formáját választják is a beavatkozásnak, az irakiak soha nem viselkednek majd úgy, mint a svédek, az afgánok és a líbiaiak nem járnak majd úgy el, mint a kanadaiak – az egyes csoportok karakterisztikája mindenképp létezik, és külpolitikájukat éppen ez fogja befolyásolni.

Azzal is tisztában vannak a világ vezetői emellett, hogy a történelem meghatározó eseményei sokszor egy hajszálon múlnak. Habár Afganisztán vagy Líbia sorsa nem alakul majd úgy, mint Kanadáé, lakói életének kimenetele igenis az egyes külpolitikai szereplők döntésén múlhat, azokért erkölcsi felelősséget kell vállalniuk. Kaplan harmincévnyi külügyi tudósítói tapasztalattal a háta mögött úgy érzi, a történelem nagy eseményeinek megjóslásához Shakespeare tragédiái sokszor hasznosabbak lehetnek, mint a politika tudományok. A nemzetközi kapcsolatok megértéséhez nem létezik ugyanis tudományos képlet, csak az éleslátás segíthet.

Bár számít a földrajz és a kultúra is – egy trópusi betegségekkel sújtott terület más sajátosságokkal rendelkezik, mint egy gazdag kikötő –, azok jövőjének alakulásában azonban mégis az ott élő emberek mesterkedései lesznek a meghatározóak – azokat pedig lehetetlen megjósolni. Ismét az iraki háború példáját említi – bár az Egyesült Államok nem érte el célját, és fény derült rá, hogy Szaddam nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, amennyiben hatalmon maradt volna, az arab tavasz idején történő szinte biztos fellépése talán még több áldozatot követelt volna, mint az amerikai beavatkozás.

A „mi lett volna, ha” típusú kérdések tömege felveti a filozófia ősi kérdését, hogy mennyiben határozzák meg az egyes egyének döntései a dolgok kimenetelét. Kaplan szerint mindannyian deterministák vagyunk egy bizonyos szintig, mert csak így lehet túlélni a világunkban. Feltételezzük, hogy bizonyos cselekedetek nagyobb valószínűséggel idéznek elő bizonyos végkimeneteleket, tehát cselekedetinket aszerint választjuk meg, amilyen eredményt azokkal el kívánunk érni. Így Kaplan a determinizmust egyfajta józan észként értelmezi.

Természetesen nem működhet a külpolitika sem egyfaja determinizmus nélkül, a határainkat is ez határozza meg – mi az, amit az Egyesült Államok megtehet, és mi az, amit nem tehet meg a világban. A legjobb államfők ezeknek a határoknak a mentén mozognak – míg elismerik azok létezését, mégis feszegetik azokat. Erre pedig Kissinger személyét hozza példának, aki a Mao Kínájával való kapcsolatfelvételének köszönhetően egészen más mederbe terelte a huszadik század történelmét, ez a determinista fellépés az, amit egyesek hiányolnak Obama elnök stratégiájából.

Kaplan meglátása szerint az Egyesült Államokat, kivételesen kedvező földrajzi adottságainak köszönhetően, és az azok által nyújtott geopolitikai előnyéből következően, vezetésre szánta a sors. Emellett az USA haderejének jelenlegi mérete, és annak jelenléte a bolygó minden részén, szintén birodalmi kötelességekkel ruházza fel az országot.

Ezek mellett az objektív körülmények mellett Kaplan szerint kizárólag a realizmus és az idealizmus lehetnek hatásos eszközei a külpolitikának, az izolacionizmus az Egyesült Államok helyzetében nem elfogadható. Kaplan szerint Obama elnökként vonakodó stratégista a legjobb esetben – nem helyez elég hangsúlyt az USA erőkivetítő képességére, anélkül pedig nem lehet szembeszállni a sorssal. Külpolitikájában sokáig partnereit igyekezett rávenni, hogy azok egyensúlyozzanak helyette – Japán Kínával szemben, Szaúd-Arábia és Izrael Iránnal szemben, vagy Németország Oroszországgal szemben. Ezek az országok azonban különböző történelmi és geopolitikai okok miatt nem lehetnek olyan sikeresek, mint az Egyesült Államok fellépése lenne.

A holokauszt példáján keresztül Kaplan rávilágít, hogy bizonyos történelmi eseményeket egész egyszerűen képtelenség megjósolni. Jelen világunk számos veszélyt tartogat, előre látni, hogy mi jelenti majd a legnagyobb fenyegetést, viszont rendkívül nehéz. Olyan vezetőkre van azonban szükség, akik készek határaik feszegetésével érni el minden tőlük telhetőt, míg eközben tiszteletben tartják ugyanezeket a határokat. Kaplan meglátása szerint a sors kiszámíthatatlan és erkölcsileg tökéletlen, de a bátrak által mégis alakítható.



Bejárni Kína új selyemútját – The National Interest”, 2015. szeptember/október

Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés által érintett területekről írt esszéjének bevezetőjében Kaplan Kína nyugati vidékének bemutatásával érzékelteti nemcsak az ország földrajzi kiterjedtségét, de az abból fakadó nehézségeket is – az ország Közép-Ázsiába nyúló sivatagos területeinek lakói mind etnikai, mind vallási szempontokból különböznek a han kínai többségtől, és történelmük nagyobb részét is Kínától független területként töltötték.

Urumqi Kína legnyugatibb, ujgur etnikumú tartományának, Xinjiangnak fővárosa 3,8 millió főt számláló lakosságával tökéletesen példázza a pekingi vezetés célját: infrastrukturális fejlesztésekkel fojtani meg Közép-Ázsia kisebbségeit, ezzel tartva fent a hatalmas ország egységét. Amennyiben ugyanis hozzáadjuk ezt a hagyományosan türk nyelvet beszélő területet Tibet méretéhez, megkapjuk Kína egész területének harmadát.

Kína történelme során végig igyekezett nagyszabású fejlesztéseivel lenyűgözni környezetét, és így van ez mai is hajmeresztő infrastrukturális beruházásaival, melyek földrajzi és etnikai egységének megteremtését szolgálják.



A kazah Kashgar városa Kirgizisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán és Pakisztán határán fekszik. A 4,5 milliós lakosság nyolcvan százaléka muszlim ujgur, azonban Kína jelenléte itt is nyilvánvalóvá válik, ahogy a hagyományos vasárnapi jószágvásárra már kínai teherautókkal hordják az állataikat a helyiek. A han-kínaiak által egyre jobban háttérbe szorított ujgurok egyre inkább a modern török kultúra felé fordulnak, azonban a mecseteik bejárata előtt hagyományos táncaikat járó kínaiak mellett halmozottan nehéz fenntartaniuk muszlim identitásukat.

Kaplan úgy ítéli meg, hogy a területen megfigyelhető változások bizonyítékai a jelenleg zajló „geopolitikai drámának”. Kína magát mindig is a körülötte elfekvő sivatagok lakóitól határozottan különbözőnek, náluk felsőbbrendűnek ítélte meg. Napjainkban ezek a területek az ország részét képezik, bár Xinjiang esetében csak a XVII-XVIII. század idejére csatolták azt magukhoz. Kérdés tehát, hogy Kína lakosságának kilencven százalékát alkotó han népcsoport képes-e fenntartani hatalmát ezek fölött az etnikumok felett. Kína történelmének következő harminc éve nem lesz olyan egyszerű, mint az azt megelőző harminc volt. Kína társadalma változásokon ment keresztül, a kormány számára már nem olyan egyszerű megfelelni igényeiknek. A vezetés egyre autokratább vonásokat mutat, Xi Jinping elnök köré személyi kultusz szerveződik, a gazdasági fejlődés csökkenése csak kezdete a várható problémáknak.

A kínai dinasztiák hanyatlása, majd összeomlása mindig is hosszú, zűrzavaros időszak alatt ment végbe – arról pedig nem szabad megfeledkezni, hogy a Kínai Kommunista Párt ugyancsak egyike a történelmi dinasztiáknak, amelyek termékeny központi területeikről uralták a környező sivatagos régiókat.

Xinjiang nyugati fekvésének köszönhetően az Új Selyemút kezdeményezés középpontjában áll, és mint ilyen, Kína a végsőkig ügyel majd rá, hogy fenntartsa a terület feletti kontrollját. Akik Kína összeomlásáról beszélnek, különböző verziókat tartanak elképzelhetőnek; Kaplan számára az tűnik valószínűnek, hogy Xinjiangban annak elszakadása helyett egy rendőrállam épül majd ki, melyet Pekingből irányítanak.

Kaplan, D. Robert : The Return of Marco Polo’s World: War, Strategy, and American Interests in the Twenty-First Century, Random House, 2018. március 6., 304.

Szerző: Maráczi Fanni

Forrás: Geopolitika.hu
(Képekkel kiegészítette, formázta: SBG Buddha - VilagHelyzete.com)

◢ BLOG: VilagHelyzete.com)
◢ Youtube-csatorna: VilagHelyzeteTV
◢ Legnagyobb FB-oldal: https://www.facebook.com/AWAKENINGtheWORLD
◢ Párhuzamosan futó FB-oldal (az előző törlése esetére) : https://www.facebook.com/VilagHelyzete
◢ FB-oldal 'vész' esetére: https://www.facebook.com/VilagHelyzeteBlog
◢ Azonnali Alternatív VilagHelyzete hírek: http://alternativhirek.blogspot.com

1 megjegyzés:

  1. naív kis gondolatsor... el lehet ezeken filózgatni, csakhogy a geopolitikát a sátánista szidók irányítják nem ezek az elmélkedések

    VálaszTörlés

Ide írhattok bármilyen üzenetet és hozzászólást!


A Támogatásod is kell a fennmaradáshoz! A képre kattintva többet is megtudhatsz!

Címkék - Témák - Helyszínek - Személyek

VilagHelyzete 10 másodperces COUB-videók - Adj rá hangot!

VilagHelyzete Flickr Képalbum

ILLUMINATI - FREEMASONS - CABAL
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...